286–292. nap, „The Outback” Ausztrália

Talán túl gyorsan mentem, talán a gumi elégelte meg a megpróbáltatásokat. A lényeg, hogy cafatokban lógott a felnin. A Nap kitett magáért csakúgy, mint a legyek, amikből millió zsongott körülöttünk. Összesen 10 kerékkel indultunk el, amikből 5-5 csereszabatos. A mostani gumikat még az USA-ban vásároltuk és az azóta megtett 55 ezer km alaposan kikezdte mintázatukat.

A világ vége előtt egy km-rel teletankoltuk autónkat, átcseréltük mind a négy kereket terepgumira és búcsút vettünk az aszfaltos úttól. A falucska határában egy kereszteződésben tábla jelezte, hogy a következő benzinkút 500 km-re található. Mi nem arra mentünk, de belegondoltam, hogy arra nem indulnék el egyetlen autóval. Azt már mondta sok ausztrál, ha lemegyünk a főútról, legyünk nagyon biztosak az autónkban, elég víz és gázolaj legyen nálunk, mert ha valami beüt, akár napok is eltelhetnek, míg egy autó arra jár. Alig értünk ki a faluból, egy másik Toyota állta utunkat. Mint kiderült, ez is defektet kapott. A sofőrje megpróbált lapos kerékkel bevergődni a falucskába. Ennek az lett az eredménye, hogy a gumi elmaradt és hősünk a csupasz felnin közlekedett. Egy arra járó farmerasszony már segítségére sietett a – mint kiderült – holland házaspárnak, akik nevetve panaszolták, hogy ők bizony a nyugat-európai autópályákhoz szoktak. Azt is mondták, hogy nem találták a használati útmutatót a kerékcseréhez. Ezen mi a farmerasszonnyal összemosolyogtunk. Egy defekthez nem kell sok felhasználói ismeret. Természetesen segítettünk nekik és mosolyogva indultunk tovább.

A következő település 80 km-re volt. Addig nem találkoztunk senkivel. Marree, a település egy benzinkút-posta-kemping-bolt-motel-kocsma „komplexumból” és 10 lakosból áll. A régen elhagyott vasútállomáson három, szebb napokat ért mozdony rozsdásodott. Mint megtudtuk, a Stuart Highway-ig vezető murvás utat előző nap nyitották ki újra és csak terepjárók tudnak rajta áthaladni. Nekivágtunk hát az újabb 250 km-nek, ahol a következő településnek kellett lennie. Az út kezdett terepesebbé válni, néha kis patakmedrek keresztezték. Aztán jött két nagyobb kátyú, amin egy 4 kerekes autó könnyedén átmegy, ám egy személyautó ajtaján már befolyna a víz. Az est ismét eljött és mi találtunk egy útszéli forrást egy kempinggel. A legyek elviselhetetlen számban keringtek körülöttünk és nem kellett betakaróznunk. Az elmúlt 180 km-en sem sikerült senkivel találkoznunk.

Azt hiszem szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a Toyota terepjárók uralják „outback” Ausztrália útjait is. 10 autóból 9 Toyota ezen a vidéken. Bár elég drága autók, úgy tűnik, a megbízhatóság itt is minden pénzt megér. A régi Landcruiser és a régi-új Hilux – amit mi is választottunk – a favorit Toyoták. William Creek volt a következő megálló. A helyi bolt-posta-kemping-hotel-bank-kocsma komplexumban éppen rózsabogár-invázió gondoskodott a programról. Két hölgy járt-kelt egy-egy porszívóval és szippantották a zöld bogarakat, amik – úgy tűnt – nem akartak fogyatkozni. A helység állandó lakóinak száma 15 fő. Az áramot egy hatalmas generátor szolgáltatja és egy hónapja volt a bolt legutóbbi készletfeltöltése, ezért csak kétféle étel volt. De volt! Ez a lezárt utaknak is köszönhető.

Nagyon foglalkoztatott az ilyen távoli területek orvosi ellátása. Megtudtuk, hogy hosszú évtizedek óta működik egy „flying doctors service”, azaz repülő orvosi szolgálat. Számos olyan helyi kis ambulancia van, ahol csupán egy ápolónő teljesít szolgálatot. Ha komolyabb a baj, akkor jön a telefon vagy rádió és repülhet az orvos a területi központból. Számos esetben előfordult már olyan operáció is, ahol az orvos több száz km-re csücsült a betegtől és rádión adta az utasításait. Itt is hasonló volt a helyzet. Egy kis rendelő és folyamatos rádiókapcsolat. Hasonlóan történik az iskolai oktatás is. A több száz km távolságra lévő farmok ifjait rádión keresztül oktatják. A falucska egyetlen utcáján egy hangos turistacsoport hívta fel magára a figyelmet. 10 fiatal plusz a sofőr egy Toyota Landcruiserben. Ez a létszám – figyelembe véve egy Landcruiser belső méretét és a higanyszál 40 fokot közelítő magasságát – mindenképpen férfias teljesítmény. A csapat fiú tagjai is valami ilyesminek kívántak hangot adni, amikor anyaszült meztelenül schwarzeneggeri pózt felvéve fényképezkedtek a kocsma előtt.

A szükség az illemhely felé szólított, amit egy konténerház rejtett. A bogárfogó hölgyek ide valószínűleg csak délután fognak eljutni. A bogarak uralták a terepet. Néhány tapasztalatlan példány a kagylókból kereste reménytelenül a kiutat. William Creeket és a bogarakat elhagyva már csak 100 km-t kellett megtennünk a Stuart Highway-ig. Coober Pedy-nek hívták a városkát, ahol elértük a nevezetes főutat. Coober Pedy igazi ausztrál sivatagi központ. A hely híres az opálról, amit a városka környékén bányásznak. Megvallom őszintén, nem szeretnék 38 fokos melegben opált bányászni 50 léggyel az arcomon. Valószínűleg a holdbéli táj motiválta a híres Mad Max sorozat készítőit – amivel Mel Gibson befutott –, hogy itt forgassák a jövőben játszódó sorozat harmadik részét. Coober Pedy-ben annyira meleg tud lenni, hogy számos motel és egy kemping is a föld alá települt, hogy védekezzenek a hőség ellen. Nekivágtunk a Stuart Highway-nek, ami több mint 2,000 km-en keresztül, egészen Darwinig a társunk marad. Az egyik pihenőben derült ki, hogy az az égett szag a hűtőnk végét jelentette, azaz ő feladta.

Ez a nevezetes főút Ausztrália északi tengerpartját köti össze a délivel. Egy több mint 3,000 km-es aszfaltút, lényegében az egyetlen, északot déllel összekötő útvonal. A múlt évszázad második felében pályázatot hirdettek és jutalmazták azt a vállalkozó szellemű csapatot, amelyik délről északra átszeli a kontinenst és feltérképezi az utat. Vállalkozóban nem volt hiány, ám sokan nem mérték fel a vállalkozás nagyságrendjét és ha szerencséjük volt, akkor élve jutottak vissza kiindulópontjukra, ám többeket csak a sírjuk jelöl, vagy még az sem. Lóháton a több mint a 3,000 km-es túra hosszadalmasnak bizonyult. Élelmiszert és vizet vinni kellett, mivel az ellátás bizonytalan volt szupermarketek hiányában. Az aboriginal bennszülöttek sem láttak azelőtt fehér embert, így ők sem viselkedtek mindig barátságosan. A korabeli embereknek elképzelésük sem volt arról, hogy milyen a vidék, vajon tenger vagy sivatag fogja-e útjukat keresztezni. Stuart a sokadik vállalkozó volt és neki is csak a harmadik próbálkozásra sikerült eljutnia Darwinba 1862-ben.

A Stuart Highway egészen a második világháborúig földes-murvás út volt. A japán fenyegetés, illetve Darwin tulajdonképpeni bombázása arra ösztökélte az ausztrál kormányt, hogy gyorsan leaszfaltozza azt, így az USA 48 államát Alaszkával összekötő Alaska Higway-nek mind hosszában, mind pedig erőforrás-igényességében elkészült a testvére. Érdekes megjegyezni, hogy mindkét infrastrukturális fejlődés a háborúnak és nem a békének köszönheti létét. A hosszú unalmas vezetésnek csak az éjszaka vetett véget. Ismét kerestünk egy pihenőhelyet és immár a Northern Territory-n pihentünk le a 287. éjszakánkra. Reggel a nappal keltünk és célba vettük Ausztrália leglátogatottabb és – mint később kiderült – legszebb élményt nyújtó helyét: az Ulurut, vagy, ahogy a világ ismeri, Ayers Rockot.

A hőmérőnk higanyszála elérte a 38 fokot, így légkondi gyanánt mindkét ablakot tövig letekertük. Kora délután értünk be Yuralába, egy mesterséges kis oázisba a nagy vörösség közepén, 16 km-re az Ulurutól. Az Ulurutól 30 km-re található egy másik látványosság az Olgas, vagy aboriginal nyelven a Kata Tutja sziklaformáció. Az Olgas hasonló vörös kőkiemelkedés, ám míg az Uluru egy nagy monolit, addig az Olgas több kisebb, ám annál látványosabb szikla.

Nekem most lett elegem először a nomád életből, 288 nap után. Az ember megtanul értékelni minden zuhanyt, minden pohár hideg vizet és a kellemes 20 fokos időt. Mióta a hűtőnk bedobta a törölközőt, a margarinunk folyt, a majonézünk megbuggyant. A vizünk olyan hőfokú volt, mint a kinti levegő, azaz 38-40 fokos. Az ember ilyen körülmények között tud díjazni egy hideg zuhanyt és egy hűtőt, amivel a kemping szolgált. Az Olgas-hoz közel érve jöttem rá, hogy az általam sziklának gondolt szikla nem is szikla. Mintha vörös betont láttam volna magam előtt. Az Olgas – és az Uluru – keletkezése visszanyúlik néhány százmillió évre. Akkor egy lejtős vidék volt errefelé, sok csapadékkal. A sok eső lemosta a homokkőből álló domboldalt és egy belső tengerbe rakta le hordalékát. Ez a hordalék összetömörödött és megkövült. Aztán valamilyen erő hatására kiemelkedett a tenger medréből és felgyűrődött. A sziklához közelebb kerülve látszott a beton jelleg, kisebb-nagyobb vörös kövek között az összetartó „cement”, a vörös homok. Be tudtunk sétálni két szikla közé. Ahogy a Nap közelített a horizonthoz, úgy festette egyre vörösebbre a köveket, amikkel a zöld növények nagyszerű kontrasztot alkottak.

A következő napot reggeli félhomályban kezdtük. Fél hét előtt kiértünk az akkor már látható Uluruhoz és beálltunk a másik 100 kíváncsiskodó közé, aki napfelkeltében szeretné megnézni a vörös követ. A Nap először csak kicsi, aztán egyre nagyobb fénnyel árasztotta el a vidéket. Itt a mélyvörösből szép lassan lett barnásvörös, aztán jött a hőség. Nagyszerű fényképek készültek az autó tetejéről és az a reggeli látvány örökké bennünk marad, ebben biztos vagyok. Úgy döntöttünk, hogy körbejárjuk ezt a hatalmas monolitot. Számos turista, fittyet hányva az aboriginal kultúrára – ami szerint az Uluru egy szent hely és nem szabad rá felmászni – nagy bőszen nekifutott a 387 méter magas „hegynek”. Mi tiszteletben tartottuk a bennszülöttek kultúráját és kérését, így nem másztunk fel rá, inkább a körüljáró sétát választottuk. Ez 9 km és sokkal emberpróbálóbb, különösen, ha eltűnik az árnyék. A vörös óriáshoz igazán közel kerülve látszik csak annak konglomerátumos szerkezete. Több kisebb „beugró”, barlangszerű képződmény is tarkítja a monolit oldalát és van egy állandóan teli kicsi tava is.

A Nap már égetett, mire visszaértünk az autóhoz. Az Ulurutól nem messze van egy, az aboriginal kultúrát bemutató információs központ. Egy kis film mutatta be az abók életét. Egy békés, nomád gyűjtögető társadalom. Éltek boldogan, míg meg nem jött a fehér ember és megpróbálta rájuk erőltetni az ő értékrendjét, kultúráját. Ezzel gyökerestől felfordítva mindennapi békés életüket. Ismét felvetődött a kérdés: milyen alapon van a nyugati kultúráknak joga ahhoz, hogy más emberekre ráerőltesse a saját értékrendjét? A kulturális központban megtudhattuk, hogyan találtak vizet, élelmet és gyógyíreket a természetben ezek a sötét bőrű emberek. Az étrendjük az európai embernek egy kicsit „vad” lenne, ám ők elégedettek vele. Delelőn állt a Nap, mire visszatértünk a kempingbe. Versenyt futottunk a zuhany felé és egyre inkább gondolkodtunk, hogy vajon maradjunk-e a naplementére is. A kemping nyújtotta extra szolgáltatások – zuhany, árnyék, hűtő, konyha – mind a maradás mellett szóltak. A naplemente előtt egy órával foglaltuk el a helyünket a hivatalos „naplemente-néző területen”. Ahogy a Nap tűnt el, úgy vált a szikla egyre vörösebbé. Mintha percenként változtatta volna a színét kaméleon módjára. Életre szóló emlék lett ez a látvány.