292–296. nap, Ausztrália, „The Top End”

A gázolaj ára errefelé vetekszik a hazai árakkal. Egy Whycliff Well nevű útmenti benzinkútnál marslakó bábukra lettünk figyelmesek, illetve egy képzeletbeli űrlényekkel telefestett boltra. Kérdésemre, hogy mi az oka ennek, egy nagyon komoly hangú hölgytől azt a választ kaptam, hogy errefelé elég sokan és sokszor láttak UFO-kat és azok le is szálltak néhányszor. Nem firtattuk a dolgot. Lassan, ám annál biztosabban közelítettünk a Top End, azaz Ausztrália északi csücske felé. A következő megálló a Devil’s Marbles, azaz az Ördög Üveggolyói névre hallgatott. Hatalmas gránittömb volt valaha, ami a felszínre került. Aztán a víz és a szél türelmes munkával apróbb darabokra törték, a repedésekbe hatolva.

Ahogy haladtunk északra, úgy változott az éghajlat és az élővilág is. Javában tombolt a trópusi esős évszak, amit az úton kisebb vízátfolyások, az út mentén a vízben álló, burjánzó trópusi növényzet, illetve a fülledt meleg és az egyhelyben álló levegő jellemzett. Ha megálltunk valahol és a szél éppen nem fújt, az alsónkból is csavarni lehetett volna a vizet. Ez ellen úgy védekeztünk – nem, nem, alsó volt rajtunk -, hogy csak annyit álltunk meg, amennyit a muszáj parancsolt. A legrosszabb helyzet fülledt levegő szempontjából a WC-kben volt. Azokat abszolút tisztán tartották, ám néha a levegő csapdába esett és nem győztem törölközni, amikor tulajdonképpen teljesen másra kellett volna koncentrálnom.

Ismét egy látványosság közelített. Egy szellemváros. A főúttól csupán 6 km-t kellett megtennünk, az utolsó szakaszt 40 centis vízben. A trópusokon az évet nem négy, hanem két, a száraz és az esős évszakra bontják. Ez utóbbi a déli féltekén november és április között tombol. Ismét megcsíptük, csakúgy, mint Közép-Amerikában. A Newcastle nevű szellemvárosnál a helyi patak nem bírta, kicsapott úgy 500 méteressé szélesedve. A vízben aboriginal lurkók játszottak és a szüleik is gyakran nyakig a vízben áztatták magukat. A városka egyetlen hoteljét 1937-ben nyitották és 1973-ban zárták be, most „múzeum”. Erről jut eszembe egy nagy hasonlóság az USA-ban tapasztalt emlékhelyekkel kapcsolatban. Ausztrália történelme még az USA-énál is rövidebb, alig több mint 200 éves. Az USA-ban épp csak arról nem emlékeztek meg, hogy „itt könnyített magán George Washington”. Ausztráliában, ha egy ház életkora meghaladta az 50 évet, az már múzeumi kornak számít. Így lett egy 65 éve alapított, 25 éve elhagyott városka mára múzeum és szellemváros.

Már majdnem célba értünk, ám az este ismét közbeszólt. Immár negyedszer nyitottuk ki a sátrunkat a Stuart Hwy egy újabb parkolójában. Másnap reggeli nélkül hagytuk magunk mögött a parkolót. Már csak 7 km választott el bennünket Katherine városától, amely az északi rész kapuja. Igazi fülledt, meleg idő jutott arra a napra is. Az első katherine-i benzinkútnál egy frissítő fürdőt vettünk. Eszünkbe jutott a New Orleans-i éjszaka, amikor a zuhanyból kifelé jövet azon gondolkoztunk, hogy vajon volt-e értelme a fürdőnek. Amint kiléptünk a zuhanyozóból, már folyt rólunk az izzadság. No, de nem panaszkodom. Ez is hozzátartozik az észak-ausztrál kalandhoz. Egy mosoda után néztünk, ugyanis a hálózsákjainknak kezdett bódító illata lenni. Ha már így alakult, kimostuk a használt ruháinkat. Eljutottunk arra a pontra, amikor Eszter már nem válogatta szét a fehér és színes ruhákat. Az, hogy az egykor fehér pólóinknak van egy halvány pirosas-kékes vagy esetleg sárgás-zöldes árnyalata, egyikünket sem érdekelte. Mondhatjuk, hogy ez a divat.

A mosoda után indultunk újra északra, a Kakadu Nemzeti Park felé. Azt mondják, ez a park a kontinens 3 legszebb parkja közé tartozik. Ez biztosan így van, ám egészen bizonyosan nem az esős évszakban. A belépti díj kifizetése után tudtuk meg, hogy a park egyetlen járható útján vagyunk, pedig több is aszfaltos. Csak hát a víz játszotta most a főszerepet és néhol 2 méter magasan is az út fölé emelkedett. Van például két gyönyörű szép vízesés a parkban. Szinte minden, a Kakaduról szóló brosúra elején ezeknek a fotója látható. Mint kiderült, az esős évszakban van igazi vízhozamuk, ám ekkor csak repülőről lehet villámlátogatást téve megnézni őket. A száraz évszakban az egyik vízesést csak hajóról lehet megnézni. Ezért éreztem magam egy kicsit becsapva.

Az egyik látványosság, a hajótúra azonban nem maradt el és erre mi is beneveztünk másnap reggel 7-re. Mivel a Nap még fent időzött, ezért egy kivételesen járható útra tévedtünk, ahol egy kis túrával nagyszerű aboriginal sziklafestményeket láthattunk. Ám az érkezésünkkel egy időben egy villámokkal és sötét felhőkkel kísért vihar is megérkezett. Eszter pedig fél a villámoktól, így a túra abbamaradt. Lefekvés előtt beugrottunk a helyi vendéglátó egységbe és a szilárd kenyér mellé szereztünk néhány doboz folyékonyat is. A Nőnapról nem emlékeztünk meg.

Reggel 7 után futott ki hajónk a Yellow Waters nevű folyóra. A víz szintje 2 méterrel múlta felül a száraz évszakban megszokottat. A hölgy, aki a hajót vezette, jól ismerte a környéket, mert a számunkra egyforma fák között magabiztosan navigált. Az egész táj egy egybefüggő nagy tónak tűnt. A fák törzse vízben állt, az éppen ébredező madarak zaja túlszárnyalt minden képzeletet. Az egyik fordulóban egy sunyin vadászó sósvízi krokodilt is láthattunk. Megtudtunk néhány dolgot a krokodilokról is. Alapvetően két fajtájuk van az Ausztráliában található krokiknak. Az egyik az édesvízi, ami maximum 3-4 méteresre nő és megmarad a vízben található élelem mellett, csak akkor vadászik, ha éhes. A másik fajta a sósvízi, ami akár 6-7 méteres is lehet, és rendkívül agresszív. Míg az édesvízi kroki csak akkor támad, ha provokálják, a sósvízit nem kell provokálni. Mindemellett a krokodilok rövidtávon rendkívül gyorsak, akár 60 km/óra sebességgel is tudnak rohanni. A sósvízi krokodil elől vízben nincs menekülés. Azt mondják, ha látod a sósvízi krokit, akkor már késő…

A hajótúra végeztével ismét nekifutottunk az előző napon félbe maradt túrának, hogy most már ténylegesen megnézzük a sziklarajzokat. A motívumoknak jelentésük van és szinte mindegyik esetben egy tábla magyarázta a rajzot. Számos rendkívül kifinomult rajzot vélt még az én, a festészet iránt fejletlen szemem is felfedezni. A Darwinba vezető úton 5 km hosszan 70-120 centis víz van és néhány autó már ott vesztegel, tudatták velünk. A józan ész ismét győzött és a kerülőutat választottuk, ami ugyan 200 km-rel hosszabb volt, de biztosan Darwinba vitt. Az út mellett hatalmas termeszvárak sorakoztak, amik termeszhangyáknak adnak otthont. Ez a hangyafajta hatalmas várakat épít, amibe leveleket hord össze nagy mennyiségben. A levelek a felgyülemlő meleg hatására bomlásnak indulnak és gombásodni kezdenek. A hangyák pedig csak erre várnak, ugyanis ők a gombákat eszik.

Visszaértünk a Stuart Hwy-re és már csak 180 km választott el bennünket a végétől, azaz Darwin városától. Az este ismét leszállt és mi Darwintól 25 km-re egy tömegkempingben vertünk tanyát. Tömegkempingnek hívtam a helyet, nem véletlenül. Az USA-ban láttunk számos példát az ilyen helyekre. Emberek heteket, hónapokat töltenek itt egy lakókocsiban és jóformán egymás szájában. Nincs hideg, így fűteni nem kell és a kemping díja sem horribilis.

Darwin akkora város, mint Kaposvár. Ha az ember úgy repül ide, akkor elcsodálkozik, hogy egy cseppnyi város egy ekkora terület fővárosa. Ám, ha az utas a Stuart Hwy-en érkezik, elámul, hogy mekkora világvárosba botlott. Mi ezen második típusú emberek közé tartoztunk. Aztán igen rövidre fogtuk a városnézést. Kezdődött a parkolóhely-vadászattal, aztán meg az az átok fülledt idő. Egy pillantást vetettünk a Timor-tengerre és az internetre, betértünk egy szupermarketbe élelmiszerpótlás gyanánt, és nagyon hamar elegünk lett a tömegből.

Igyekeznünk kellett, a nap látványossága várt ránk. Egy igazi krokodilfarm, több ezer krokival. A krokodilbőr nagy üzlet, így a krokodiltenyésztés is. A veszélyessége semmiképpen sem hasonlítható össze egy tehenészet adta veszélyekkel, ám vannak vállalkozó kedvű emberek. A krokodilfarm fő látványossága az etetés, ami délután kettőkor történik. Fél kettőkor léptük át a küszöböt és szinte abban a pillanatban leszakadt az ég. Igazi trópusi eső esett. Rövid idő alatt nagy mennyiségben. A büfé specialitása a krokiburger volt és szinte mindent lehetett kapni, ami krokodilbőrből készült.

Az eső elálltával következett az attrakció, az etetés. Ez tulajdonképpen csak turista attrakció, ám annak kiváló. Először az agresszív, 4-6 méteres sósvízi krokikhoz vonult az érdeklődők hada. Két veszélyességi pótlékos etető beosont a körbekerített tó kapuján, kezükben egy tucat elvágott nyakú, ám tollas tyúkkal. A pavlovi reflexek már működhettek a krokodilokban, ugyanis néhányan már ott várakoztak. Igazán közelről látszik igazán, hogy mekkorák és milyen fürgék ezek a vadak. Az egyik etető egy hosszú bottal tartotta távol a krokikat, míg a másik szórta nekik a tyúkokat. Egy tyúk úgy 15 másodpercig tartott kényelmes tempóban, és kevesebb, mint 10 másodperc, ha a kroki sietett. Nem reklamáltak a toll miatt, úgy, ahogy kapták, ették a tyúkokat. A végén elégedetten összecsapták a pofájukat. Félelmetes hang hallatszott. A sósak után következtek a kisebb édesvíziek. Itt már játszottak az etetők a jónép szórakoztatására. Az etetés után láthattunk egy hatalmas és lusta állatot, ami a Krokodil Dundee 2-ben vált világhírű filmsztárrá. Aztán volt ott egy kroki, amelynek hiányzott az egyik első lábfeje. A sérülés ezeknél az állatoknál természetes. Megtudtuk, hogy mihelyt seb keletkezik a ragadozók testén, az illető ér kikapcsol, azaz az állat nem vérzik el. Volt néhány, a Mississippi deltájából importált krokodil is, csak úgy összehasonlításként. Elgondolkodtam, a karanténos vajon mit érezhetett, mikor megtudta, hogy 3 hónapig egy krokodilt kell vizsgálgatnia.

A krokodilok hüllők, így tojásból kelnek ki és 80-100 évig is eléldegélnek. Néhány ketrecben a serdülőkorú krokodilokat láthattuk, a fél méterestől a két méteresig. Még belegondolni is merész tettnek tűnt, hogy azon a farmon több ezer hidegvérű ragadozó tenyészett. Tisztelettudóan vettünk búcsút a természet ezen csúf, ám annál hatékonyabb ragadozóitól. A Stuart Hwy-en immár délre haladtunk a Litchfield Nemzeti Park felé, ami csupán 100 km-re feküdt. A Nap közelítette a horizontot, a zöld növényzet a vörös sziklákon káprázatos látványt nyújtott. Kevés szebbet láttam a megelőző 30 évemben, mint amit ott, a Wangi vízesésnél. Kétfelől jött a víz hatalmas mennyiségben, a Nap éppen megvilágította a sziklafalat. Egy szinte lángoló vörös falon két vastag vízsugár és hatalmas robaj. Mindettől csupán 15 méterre álldogáltunk. A Nap aztán gyorsan eltűnt, alig hagyva időt a kempingkeresésre.

Reggel az első utunk a Florence vízeséshez vezetett. A Wangi vízeséshez hasonlóan ez is két csatornán esik és mindezt hatalmas robajjal teszi. Nagyon belopta magát a szívünkbe ez a park. Később az utunk visszavezetett Katherine-be. Itt ismét döntést kellett hoznunk a további terveinkkel kapcsolatban. Itt ágazott el ugyanis az egyedüli járható út Western Australia államba, a kontinens nyugati részébe és a híres Kimberley vidékére. Az esős évszak miatt a nemzeti parkok nagy része víz alatt van és ha arra mennénk, akkor még 9,000 km-t kellene megtennünk a rendelkezésünkre álló kevesebb, mint két hét alatt. Valamit hagyni kell a következő útra is címszóval inkább Queensland mellett döntöttünk és kelet felé fordultunk. Egy másik fontos döntés is született a kocsi szállításával kapcsolatban. Az indai túránk maximum 3 hetes lesz és erre a rövid időre nem érdemes átszállítani az autót. A sátor adta szálláslehetőségnek amúgy sem sok hasznát vennénk ott kempingek hiányában. Így az autó egyenesen Muscatba megy, Omán fővárosába. Onnan már szárazföldön vezet haza az utunk.

Érkezett egy e-mail üzenet egy PR-es hölgytől, aki az iránt érdeklődött, hogy mi is az utazásunk célja. Mi hiába mondtuk neki, hogy csupán szeretünk utazni, felfedezni a világ szépségeit, az ember és természet alkotta csodákat és egy ilyen világkörüli túrával szeretnénk másokat is utazásra bátorítani. Mondhatnánk azt is – csakhogy felöltöztessük a túránkat -, hogy az eszkimó kivándorlókat kutatjuk a világ minden táján és eddig még nem találtunk. Vagy azt is mondhatnánk, hogy szerettünk volna megbizonyosodni róla, hogy egy sivatagban tényleg meleg van-e és a gleccserek tényleg jégből vannak-e. Ám hazudni nem fogunk, ha a világ megismerésének vágya nem elég a nyilvánosság megszólításához, akkor anélkül fogjuk boldogan leélni az életünket.