297-309. nap, Queensland-New South Wales

Hosszú vezetős napjaink voltak Asuztráliában.

Ismét hosszú, vezetős napok kezdődtek. A Burke and Wills Hwy-t, – ez kelet felé haladt – kora délután értük el. Az est még a Northern Territory-n ért bennünket. Egy holdfényes, szeles éjszakát töltöttünk egy parkolóban. A forgalom elenyészett, ám a legyek és a szúnyogok folyamatosan a szúnyogháló túloldalán döngtek. Ez a főút is két vállalkozó szellemű emberről kapta a nevét. Ők is – Stuarthoz hasonlóan – a 2000 fontért hajtottak, azaz ők is délről szerettek volna eljutni északra. Egészen Észak-Queenslandig sikerült is nekik, ám itt lelassultak és végül vissza kellett fordulniuk. A tevéik feladták, ők pedig az utolsó bázispontjukra visszaérve kísérőiknek hűlt helyét találták. Azok már lemondtak a felfedezőkről és visszaindultak. A két szerencsétlen ember ott halt – szó szerint - éhen.

Hétfőn reggel a Nap sugarai ébresztettek bennünket. Pár órai vezetés után elértük a queenslandi határt. A queenslandi emberekről már számos poénos megjegyzést hallottunk. A becenevük Ausztrália szerte „banana benders”, azaz banánhajlítók. El tudjuk képzelni, hogy miért kapták ezt a nevet. Itt nincs nyári időszámítás. Amikor megtudtuk, hogy miért, nevetnünk kellett. Először is, a tehenek nem tudnak más órajárás szerint legelni, másodszor a gyerekeknek egy órával korábban kell felkelniük, és végül, a függönyök kifakulnak a több napsütés hatására. Ezekről a dolgokról ismét felesleges lenne vitát indítanunk.

A Nap azonban este 6-kor már a horizontot közelítette. Szép holdvilágos este volt, a forgalom 2 autót jelentett óránként. Mivel még sok száz km-t kellett megtennünk a tengerpartig, ezért csak este 10 után parkoltunk le egy autóspihenőben. Immár a második napot töltöttük folyamatos vezetéssel. Eszter ezt az időt naplóink angolra fordításával igyekezett hasznosítani. Nagy lemaradással küszködtünk ezen a téren, még mindig az USA-ban voltunk.

Március 13-a délutánján aztán viszontláttuk a Csendes-óceánt. Townsville-be értünk, ami a Great Barrier Reef – a Nagy Korallzátony – régiójának központja. Ausztrália keleti partjainál van a világ leghosszabb korallzátony-rendszere. A második leghosszabb előtt már elhaladtunk tavaly szeptemberben, még Belize partjainál. A parttól 50-200 km-re található ez a tengeri csoda. A sekély, 27-29 fokos víz ideális a korallok szaporodásához. Több száz km-en keresztül a víz felszínén és alatta a megmeszesedett koralloktól és a köztük élő halaktól színes az óceán. A tenger imádóinak ez hatalmas élmény. Townsville-be települt a korallzátony nemzeti parkjának központja és egy hatalmas akvárium is, aminek a megtekintését másnapra terveztük. Akkor azonban kempinget kellett keresnünk, ami nem tűnt nehéz feladatnak. Egy, a Balaton déli partjához hasonlatos, hotelekkel és éttermekkel teli tengerparton a város szélén találtuk meg aznapi hálóhelyünket.

Egy nagyszerű vacsora kerekedett a nálunk lévő gyorskajákból. Azon vettük észre magunkat, hogy egyre többször ábrándozunk az otthoni ételekről, a barátainkról és mindenről, aminek köze van Magyarországhoz. A kempingben láttunk egy német ötlet alapján készült ausztrál lakóbuszt. 24 személyes és a busz hátsó részében fekvőalkalmatosságokat helyeztek el, 3 egymás felett, 8 egymás mögött. Érdekes változat a csoportos utazás és a kempingezés szépségeinek felfedezésére. Eredetileg egy német vállalkozó alakított át buszokat ilyen célra. Egy német rendszámú buszt láttam még 1995-ben a Grand Canyonnál és 1999 tavaszán Szíriában is.

Az est csendesen telt és csakhamar reggel lett. Pontosan 9-kor kopogtattunk az akvárium ajtaján. Nagyszerű táblák mutatták az utat és magyarázták a tenger élővilágát. Számos kisebb-nagyobb akvárium foglalt helyet a termek sokaságában. Mindenféle tengeri herkentyű mozgott, úszott, evezett bennük. Színes halak sokasága körözött a szoba nagyságú főakváriumban. Néhány cápa és egyéb mérges hal is jelezte, hogy a vízben is vannak veszélyek. Nekem legjobban a papagájhal tetszett, amelynek – amellett, hogy papagájzöld színű volt – teljesen olyan a szája, mint a névrokona csőre. Majdnem 3 órát töltöttünk a tenger világában. Aztán dél felé indultunk és a queenslandi tengerpartot követtük. Késő délután fordultunk a szárazföld belseje felé. A cél ismét egy nemzeti park volt, ahol a legjobb eséllyel láthattunk kacsacsőrű emlőst. Ez ismét a természet egy érdekes teremtménye. A kacsáéhoz hasonló a csőre, a vízben vadászik, ám szárazon alszik, tojásokat rak és szoptatja a kicsinyeit. Nagyon félénk a szentem és elképesztően kifinomult a hallása. Állítólag a szúnyog izmának zörejét is képes érzékelni. A vemhes anya képes 14 órai folyamatos étkezés során a testsúlyának megfelelő táplálékot magához venni. Ebből következően az anyagcseréje is meglehetősen gyors és hatékony lehet. Mi csendesen várakoztunk és senki nem mert még pisszeni sem, ám a félénk kacsacsőrűek nem mutatkoztak. Egyetlen ilyen lény jött fel a víz színére alkonyatkor, ám hamar el is tűnt. Így láttunk is meg nem is kacsacsőrű emlőst.

A park kempingjében leltünk otthonra aznap este. Vacsora készült és hívatlan vendégként néhány borzszerű állat jelent meg. Eszter azonban csak két személyre főzött, így ők hoppon maradtak. Elég rámenősnek tűntek – mint az a mosómedve az USA Ohio államában -, úgy kellett elkergetni őket az asztalunktól. Nagyon kellemes, csendes éjszakát töltöttünk az Eugenella Nemzeti Parkban. Nagy napot búcsúztattunk. Ez a kacsacsőrű emlős néző nap volt a háromszázadik. Már csak 100 nap és otthon vagyunk. Örülök is, meg nem is.

Reggel újfent szerencsét próbáltunk a kacsacsőrűekkel, de ismét hiába vártunk rájuk. Elég sokat haladtunk dél felé és ebédidőre már a Nap is kisütött. Más említésre méltó nem történt aznap. Estére megálltunk egy parkolóban az út mentén. Próbáltunk aludni, ám a percenként elrobogó kamionok zajától már teljesen elszoktunk. A türelem elfogyott, éjfélkor új hely után kellett néznünk. Egy mellékúton aztán kis keresés után találtuk is egy vízszintes helyet, ahol végre csak a madarak alkalmankénti zaja zavarhatta a tökéletes csendet.

Ismét egy új reggel, ismét új kalandok. Az úticélnak a Great Sandy Nemzeti Parkot tűztük ki. Kora délután értünk a célállomásra, egy Rainbow Beach nevű tengerparti üdülőhelyre. A hely látványossága egy hatalmas hajócsavar, ami 1972-ben került a partra. Történt, hogy egy ciklon söpört végig Queensland ezen partjainál. Egy hajó is beleesett a szórásba, a kapitánya nem állt helyzete magaslatán, így hajója – a Cherry Venture – a partra sodródott. A hajócsavart pár nappal később halászták ki az óceánból. A hajót magát is látni lehet - már ami megmaradt belőle - a parton, ahová kisodorta a víz a vihar elmúltával. Ehhez hasonló érdekes látványt egy jobbkormányos Lada Niva Cabrio nyújtott! Mikor a tulaj látta, hogy fényképezni készülök, odakurjantott: „Mi az, oroszok vagytok?”

Csakhamar egy rejtett úton haladtunk megfontoltan. Ez levitt a partra és csak terepjáróval lehet rajta közlekedni. Először csak a szintkülönbségek ügyes legyőzése jelentette a kihívást, aztán jött a homokos út, ahol már a négykerék-hajtásé volt a főszerep. A homok egy rendkívül sunyi dolog. Az autó, mintha habon járna; a homok egyik pillanatról a másikra képes tengelyig ellepni a kerekeket. Az egyik lejtőn őrült sebességgel jött felfelé egy másik terepjáró. A sofőr hangosan kiabálta kihajolva az ablakon, hogy elromlott az elsőkerék-hajtása, így nem mer megállni. Ha egy mód van rá, engedjem haladni. Az ilyen utakról általában nem mondható el, hogy kétsávosak lennének. Így vissza kellett tolatnom egy keveset, hogy utat engedjek a másik autónak. A félelme jogos volt, ugyanis ha megáll, a hátsókerék-hajtás a mély homokban, ráadásul dombnak felfelé egyet jelent a biztos megsüllyedéssel. Az út csak 17 km hosszú, ám majd egy óráig tartott. Végül kiértünk a homokos tengerpartra, ahol apály idején nagyszerűen lehet közlekedni. Ott egy 80 km-es sebességkorlátozó tábla, illetve egy másik fogadta az autósokat, ez utóbbi felhívta a figyelmet arra, hogy bár nincsen kiépített út, a közlekedési szabályok itt is alkalmazandók!

Nem akarok mély terepjárós ismeretterjesztést tartani – részben, mert én sem vagyok túl tapasztalt ezen a téren -, de azért néhány aranyszabály álljon itt. Sosem szabad megállni mély homokban, ha mégis sikerül, akkor csakis felezővel próbálkozz az indulással, összkerék-hajtásban. Minél szélesebb, puhább és kopottabb a gumi, annál jobb. Célszerű a guminyomást radikálisan lecsökkenteni, ezzel is növelve a kerék felületét. Minél könnyebb egy autó, annál könnyebb vele homokon haladni. A fent leírtakból ránk jó néhány tulajdonság nem volt igaz. A gumi típusa, az abban lévő keréknyomás és legfőképpen az autó súlya nem volt éppen ideális egy homokos kalandhoz. De hát ki tud egy ilyen helyzetben ellenállni a csábításnak? Lementünk a tengerpartra. A dagály épp akkor kezdődött, ami azt jelentette, hogy nem célszerű hosszabb útra indulni. Azon a részen, amit a tenger dagályban ellep, a föveny kemény, nem kellett süllyedéstől félni. Ám kijjebb nem tűnt tanácsosnak a megállás, gyorsan keresztül kell hajtani a puha részeken. Nagyszerű fényképek készültek.

Beparkoltunk a tengerparti kempingbe és gyalog indultunk felfedező túrára. Bár már a Baktérítő alatt voltunk, a Nap errefelé is gyorsan közelít a horizont felé. Az említett hajóroncs a kempingtől 2 km-re árválkodik. Péntek este lévén a kemping hamar megtelt. Számos kisgyerekes család vette a fáradságot és jött ki ide hétvégére. Egy hatalmas bögölyfajta okozott kellemetlen pillanatokat, ám mikor csíptek, nem tudtak másra koncentrálni, így számos esetben ez volt az utolsó vacsorájuk.

Az éjszaka szelet hozott, a reggel pedig csepergő esőt. Mikor azonban kifeszítettük oldalsátrunkat, hogy nyugodtan tudjunk üldögélni, hirtelen elállt. Mivel az apály csak 9 körül kezdődött, ráértünk kényelmesen reggelizni. A kerekek miatt aggódtam. Úgy döntöttem, visszacserélem a szélesebb gumikat. Egy kerékkel már végeztem is, amikor befutott a parkőr és elmondta, hogy az ő tapasztalata alapján az alacsony guminyomás a kulcs és nem a kerék szélessége és mintázata. Egyszerűbbnek tűnt a lecserélt egy kereket visszacserélni, mint a másik hármat lecserélni, így is cselekedtem. A keréknyomást felére csökkentettük és nekivágtunk a tengerpartnak. Apályban több mint 40 km-t lehet autózni végig a tengerparton. Erre vállalkoztunk mi is azon a felhős, később napos szombat reggelen.

Először a Cherry Venture-t vettük célba. Egy hatalmas rozsdatemetőnek tűnt az öreg „teknő”. Mélyen ült már a homokban. Nagy lehetett a vihar annak idején, mert most még dagályban sem jön ki a víz addig, hogy elérje. A kapitányt, gondolom nem dicsérték meg. Eszter vette át a kormányt, hogy ő is megtapasztalja a homoki vezetés trükkjeit. Nagyon élveztük mind a ketten. Néha szinte tengelyig süllyedtünk, de a felező mindig kisegített. Ahogy haladtunk dél felé az óceánparton, néha a sós víz mosta a kerekeket. Számos kis patakon vágtunk át. A pecások térdig vízben várták a szerencséjüket, a gyerekek homokvárakat építettek. A homokos part egy nagyobb folyó torkolatával találkozott, ami véget vetett a mi parti –kalandjainknak is. Visszaérve a betonútra azonnal éreztem a kerekeken a nyomás hiányát, amin az első adandó alkalommal segítettünk.

Brisbane, Queensland fővárosa felé vezetett utunk. Szombat lévén a forgalom langyosnak tűnt, így hamar keresztülvágtunk ezen a városon is. A szombat estét a Lamington Nemzeti Parkban terveztük eltölteni, ami a New South Wales-i határ közvetlen közelében fekszik. Ahogy közeledtünk a parkhoz, az út úgy keskenyedett és emelkedett. Végül már egysávossá és szerpentinné vált. Szenzációs naplementében volt részünk, immár a sokadik alkalommal 303 napos kalandozásunk kezdete óta. Sötétben értünk be a park kempingjébe, ami teljesen tele volt. Így leparkoltunk a bejáratnál és felhúztuk ott a sátrunkat. Időközben 600 méter magasra sikerült felmásznunk, így kellemesen hűvös éjszaka várt reánk. Ez a park egy tipikus „oktató jellegű” nemzeti park. Könnyen elérhető, szép tájon található és számos apró szépséggel bír. A leglátványosabb talán a Tree Top Tour, azaz a Fatető Túra. Ez egy, a fák koronájának magasságában kiépített gyalogút, ahol nagyszerűen megfigyelhető az élővilág a Föld felszínétől 5-25 méterre.

Reggel egy kellemes madárfüttyös reggeli után a mi első utunk is a fatető túrára vezetett. A túra végén van egy botanikuskert, ahol egy halomban tekinthető meg az összes a környéken elő növény. Nekem lett volna kedvem egy komolyabb túrát is tenni, de Eszternek nem fűlt a foga hozzá. Aztán sikerült rávennem és nekivágtunk az – akkor csak – 8 km-esre tervezett túrának. Sajnos a sok eső miatt néhol dagonyáznunk kellett. Eszter sportcipőt viselt, ami egy kicsit nehézkessé tette a sáros útszakaszok legyőzését. Apró vízesések kápráztattak el bennünket és számos kisebb-nagyobb patakon is át kellett kelnünk. Ez nagyon érdekes mutatványnak mutatkozhatott, néha nyuszi módjára kellett ugrálnunk a kiálló köveken. Ez az én hosszú lábaimnak könnyebb volt, mint Eszteremnek, akit rövidebb lábbal áldott meg a természet, de legfőképp a szülei. Az egyik kis vízeséshez roppant ügyességgel kellett a köveken egyensúlyozni. Én sajnos nem vagyok rendkívül ügyes, az egyik kő helyett attól 10 centire landolt a jobb lábam, térdig a vízben. A víz kellemes hőmérsékletűnek tűnt, de egy pillanat alatt megtelt vele a bakancsom.

Nemsokára egy olyan patakkal hozott össze a sors és a túraútvonal, amiben nem voltak kövek. A túlparton egy fiatal pár üldögélt tanácstalanul, talán csodára vártak. Úgy néztem, hogy csak egy helyen kell mélyen a vízbe lépni, a többiben a bakancsom megvéd az elázástól. Úgy intéztem, hogy a már amúgy is vizes jobb lábamat érje a mélyvizes megtiszteltetés. Esztert a hátamra vettem és hipp-hopp a túlparton termettünk. A víznek alig volt ideje cselekedni.

Eszter akkor megszámolta, hogy a térkép alapján összesen még hétszer kell átkelnünk különböző patakokon. A 7-ből 11 lett, de ez nem szegte kedvünket. Ám a túra végéhez közeledve a 3 km-es hegymenet igen. Ilyenkor az ember fejében megfordul, hogy „mit is keresek én itt?”, meg „ki a fene hívott ide?”, illetve „kinek a hülye ötlete volt ez a túra?” Erre a kérdésre gyorsan megadtam magamban a választ és sűrű izzadás közepette tettem az egyik lábamat a másik elé a testem pedig követte őket. Nagy megkönnyebbülés volt visszaérni az autóhoz a 14 km-esre bővült túra után. Mivel az idő eljárt, úgy döntöttünk, hogy még egy éjszakával tiszteljük meg ezt a szép parkot. A park neve – Lamington – egyébként Ausztrália-szerte annak a kókuszos süteménynek is neve, ami mindkettőnk egyik kedvenc eledele. A park egyik pihenőhelyét kinevezték madáretető helynek, ami azon a kora délutáni órán élte fénykorát. Számtalan piros-kék és zöld-piros rozella gyűlt ott össze az ingyen kaja hírére. Gyönyörűen tündököltek, ahogy lakmároztak és csicseregtek.

Visszaérve a kempingbe azt észleltük, hogy az teljesen kiürült. A hétvégének ismét vége, csak az igazi turisták élvezték a szabadság e szép formáját. Az autó mellett legelészett néhány paddymelone. A magyar nevüket nem tudom ezeknek a kenguruszerű állatoknak. Pontosan olyanok, mint a kangák, ám sokkal kisebbek. Némelyiknek tele volt az erszénye, azaz a kicsinyét hordta. Sikerült lekapnunk egy ilyen kicsit, amint éppen az anyukája zsebéből kandikált kifelé az idegen világra.

Másnap ismét egy új hét kezdődött. Friss kávé után intettünk búcsút a parknak és egy földúton keresztül közelítettük meg New South Wales határát. A repülőnk pénteken este indult Sydney-ből, mi csütörtökön szerettünk volna visszaérni, hogy mindenre legyen időnk. 3 aktív napunk maradt hát az ausztrál kalandból. E három napba még egy látványosságot szerettünk volna beilleszteni. Ez a hely a Blue Mountains – Kék Hegyek – Nemzeti Park, Sydney-től 130 km-re nyugatra. Addig azonban több mint 700 km várt ránk és abból csupán 400 fogyott el azon a hétfői napon. Egy kisváros kempingjében töltöttük az éjszakát. Ismét meleg, „ragadós” éjt vészeltünk át.

Reggel épp befejeztem a kávéfőzési programot, mikor nekieredt az eső. És attól kezdve két teljes napig el sem állt. Ez a két nap volt utazásunk két leginkább feledhető napja. Az embernek nincs kedve kiszállni az autóból, mert bőrig ázik, a sátrat nem tanácsos kinyitni, mert ha nem tud kiszáradni csütörtökig, akkor mire Ománba ér a kocsi, már el is mászik. A Blue Mountains pedig sűrű ködbe temetkezett, így nem láttunk belőle semmit. Az első moteles éjszakánkat töltöttük el aznap Sydney-től mindössze 60 km-re. Kellemes érzés egy száraz és kényelmes helyről nézni, ahogy a szürke égből egyre csak ömlik az eső.

A szerda reggel sem hozott csodát, az eső, mintha muszáj lenne, úgy esett. Ez tartósnak ígérkezett. Már legszívesebben elrepültünk volna ebből a nedves környezetből, ám még 2 napot várnunk kellett ezzel. Eszter bőrén furcsa foltok jelentek meg. Egy bőrgyógyászra lett volna szükségünk, aki felírja rá a megfelelő kenőcsöt. Először Alice Springs-ben próbálkoztunk, de ott azt a felvilágosítást kaptuk, hogy 3 hónap a várakozási idő. Ez egy kicsit sok lett volna. Bőrgyógyászhoz előbb beutaló kell egy körzeti orvostól, amire ismét csak várni kell vagy fél napot és akkor a bőrgyógyászról még semmi hír. Ezen a problémán is ügyesen úrrá lettünk. Eszter megtudta, hogy van egy klinika a közeli városban, ahol van bőrgyógyász is, és nem kell háziorvosi beutaló sem. Elballagtunk hát erre a helyre, ahol a doki felírt egy kenőcsöt. Mivel az egész nap előttünk állt még, és az eső továbbra sem kegyelmezett, bevettük magunkat a helyi könyvtárba. Ezt megelégelve lassan elkezdtük Sydney-t közelíteni. Az eső miatt motelt kellett keresni, ám az árak a nagyváros közelségét érezve felfelé kúsztak. Egyszer csak azt vettük észre, hogy Sydney-be értünk. És lássatok csodát, az eső elállt. Beállítottunk egy karavánparkba, abban reménykedve, hogy nem lesz eső. A kemping tulaja egy kis köcsög volt, aki azt hitte magáról, hogy ő a megváltó. Szerencsére csak Eszter találkozott vele. Összefutottunk egy fiatal osztrák orvospárral és egy német tanárral is. Mivel mindhárman túráink végét jártuk, ezért akadt közös téma bőven. Érdekes módon találtunk egy üveg bort is autónk egyik rejtett bugyrában, ami tovább emelte az est hangulatát.

Az időjárás átlátta szorított helyzetünket és megkegyelmezett, nem esett. Reggel be kellett pakolnunk a hátizsákokba kéthavi cuccunkat, amit magunkkal viszünk ázsiai túránkra. Szigorúan egy nagy és egy kicsi hátizsáknyi ruha és miegymás lehetett csak, így körültekintően kellett válogatnunk. Felhívtuk a speditőr céget, nekik szükségük volt a carnet-re, az autó útlevelére. Egy közeli külvárosban székeltek, így még délelőtt megismerkedhettünk velük. Kedvesnek és hozzáértőnek és sajnos elég drágának tűntek. Megegyeztünk, hogy másnap dél körül kell otthagynunk az autót, addig még élvezhetjük a négy kerék adta előnyöket. A belvárost vettük célba. Még érkezésünkkor megtudtuk, hogy a thaiföldi vízumot egy nap alatt beütik útlevelünkbe. Ezért indultunk most. Zárás előtt pár perccel adtuk be útleveleinket, azt az ígéretet kapva, hogy másnap 10-re mehetünk értük. Már csak a mosás maradt. Ennek egy külvárosi kínai mosodában tettünk eleget, így téve teljessé ázsiai ruhakészletünket.

Egy kalandmagazinból szereztünk tudomást egy terepjárós-kalandozó kiállításról, ami a vadonatúj olimpiai városrész egyik sportcsarnokában lelt otthonra. A 2000-es Olimpia színhelyén autóztunk. Széles utak, sportág jelzőtáblák, hatalmas csarnokok. Most kihalt volt, ám szeptemberben biztosan hangos lesz. Érdekes kérdés, hogy mit kezdenek ennyi sportcentrummal az Olimpia után?

Megleltük a keresett kiállítást. Ausztráliában komoly üzletág a 4x4, azaz a terepjárós piac igényeinek kielégítése. Egy terepjáróra legalább annyi kiegészítőt lehet szerelni, mint ahány extra egy személyautóban lehet. Védőrácsok, csörlők és annak kiegészítői, gumik, differenciálzárak, lökésgátlók és lámpák tömkelege. Begyűjtöttük az aktuális brosúrákat és hivatalosan is lezártnak tekintettük ausztrál kalandozásunkat. Este 7 után értünk Juliana lakására, aki már várt reánk. Örömmel néztük meg az elmúlt hónap képeit és tárgyaltuk ki Ausztrália szép helyeit, kedves és kevésbé kedves lakóit. Maratoni internetes csatlakozás után hajnali 2-kor bújtunk csak ágyba.

Pénteken reggel Eszter véglegesítette a velünk jövő cuccokat és azok helyét a hátizsákokban. Bevágtattam a thaiföldi konzulátusra a vízumokért. 11 után indultunk a kikötő felé, hogy ismét – immár negyedszer és egyben utoljára – megváljunk hőn szeretett és hűséges társunktól.

Murphy azonban épp ügyeletes volt. Dugók egymás után és trükkös útkereszteződések. Az egyik ilyen trükkös, tojás alakú dupla körforgalomban egy cseppet haboztam, hogy merre is menjek, amikor hátulról belénk jött egy márkatárs. 14 ezer km-t sikerült megúsznunk balhé nélkül Ausztráliában, és lám az utolsó 5 km-en akad össze a bajszunk. Nekünk és autónknak semmi bajunk sem lett, ám a belénk jött Toyota elvesztette jobb elejét. Szerinte mi voltunk a hibásak, szerintünk ő nem tartotta be a követési távolságot. Mivel az idő rendkívül sürgetett, ezért megadtuk neki a megfelelő infót az elérhetőségünkről, aztán továbbálltunk.

A vámos hölgy már várt reánk. Megnézte az alvázszámot, és ezzel hivatalosan ki is került az autónk kenguruföldről. Megtudtuk, hogy a hajó majd csak 6 nap múlva fog indulni és május elején-közepén ér Muscat kikötőjébe. Ott találkozunk ismét valamikor június elején.

Kipakoltuk a cuccokat és leadtuk a kulcsot. Ismét egy hátizsákos kaland következik, ám lényegesen kevesebb cuccal, mint Chiléből Ausztráliába jövet. A reptéren megszabadultunk minden felesleges ausztrál fémpénztől és türelmesen várakoztunk a Lauda Air Kuala Lumpurba, Malajzia fővárosába tartó járatára. Az késett egy órát, de fél 8-kor ismét a levegőbe emelkedtünk, egy új világ felé. Ázsia következett.

Ha ma indulnánk….

Ha ma indulnánk a legnagyobb kérdés, ismét az volna, hogy merre tovább Auszráliából. Dél-Kelet Ázsia ismét kiesne Kína miatt, egy kelet-indiai kikötő kiváló célpont lehetne, de azt nem tudjuk megmondani, hogy az indiai-pakisztáni határ vajon átenged-e bennünket és aztán következne Irán, ami ismét egy kétséges hely a mai világban. Aztán ott van az Arab-félsziget, amit mi is célba vettünk, ám Szaúd-Arábia (erről majd később lesz szó) is zárt ország, Szíriában pedig polgárháború van. Tehát autóval Dél-kelet Ázsia bejárása ma is egy nagyon komoly és drága kihívás.

Az út amit megtettünk így nézett ki kisebb-nagyobb kitérőkkel ez lett a leghosszabb etap 4800 km volt az összesen megtett 14,000 km-ből Ausztráliában: