310–316. nap, Malajzia – Szingapúr – Malajzia

Ausztráliából vegyes érzelmekkel távoztunk. Gyönyörű tájakat és kedves embereket állt módunkban megismerni. Ám az ausztrál bürokrácia, a kellemetlenkedő, udvariatlan emberek elszomorítottak és mindamellett el is bátortalanítottak Ausztrália bizonyos részeitől. Ha még egyszer módunkban áll a világ e távoli táján barangolni, akkor az Outbacket fogjuk pártolni, a vörös kövekkel, a 15 fős településekkel és a kedves emberekkel. No meg Windradeent, ahol ismeretlenül ránk bíztak egy több milliót érő farmot.

A Lauda Airhez egyszer már volt szerencsém, akkor a London – Budapest járaton. A szolgáltatási színvonal akkor is felülmúlta minden várakozásomat. És ez tovább fejlődött. Számos légitársasággal repültünk már, ám a Lauda Air messze felülmúlta mindegyiket. Itt nem néznek rád szúrós szemmel, ha hívni mered a légikisasszonyt, ha esetleg innál még egy kólát. Mindemellett az előtted lévő ülés háttámláján egy pici képernyő található, amin 7 film közül választhatsz, megtudhatod Malajzia fontosabb paramétereit és látványosságait, illetve Niki Lauda és Lauda Air történetét. És természetesen a Forma–1 2000. évi programját. Egy szó, mint száz, a Lauda Air egy nyerő választás.

Kuala Lumpurban éjjel 1-kor tett ki bennünket a gép. Malajziába sem kell vízum, ám két papírt is ki kell tölteni, hogy bejuthassunk. A belépési dokumentum hátulján nagy, piros betűkkel a következő felirat állt: „Akinél kábítószert találnak, arra halálbüntetés vár!” Egyenes beszéd. Kuala Lumpur új reptere, ahol landoltunk, több mint 70 km-re van a várostól. Pénzváltás után fél kettő körül kezdődött az alku a taxi áráról. Bár Malajzia árai rendkívül barátságosak, ez azért nem zár ki egy kis alkudozást. Néhány dollárt sikerült is lefaragni az árból és már haladtunk is belváros felé.

Dudás Mihály – a chilei konzul – közbenjárásának köszönhetően a helyi magyar konzul tanácsolt nekünk olcsó szállást. Egy kis keresgélés után azt is megleltük a város kínai negyedében. Fél 3-kor nyitottunk be spártai felszerelésű szobánkba. Nem kellett altatódal.

Reggel a müezzin hangjára ébredtünk 5 körül, aki imára hívta a környék muszlim lakóit. Később, amikor másodszor is felébredtünk, felcuccoltunk és célba vettük a Magyar Követség irodáját, ahol a csomagjaink egy részét hagyjuk, míg Szingapúrba kirándulunk. Ezt a lehetőséget ezúton is köszönjük Czibere Csaba konzul úrnak. A csomagok letétbe helyezése után ismét taxiba ültünk és kikocsikáztattuk magunkat a Pudu Raya nevezetű távolsági buszállomásra. Alighogy kiszálltunk, ajánlatok tömegével leptek el minket a Kuala Lumpur – Szingapúr távra. Egy ebédre valót sikerült is lealkudnom. Egy óránk volt az indulásig. Belefutottunk egy indiai menzajellegű étterembe. Azt hiszem, írtam már az indiai ételek és köztünk kialakult szerelemről. Ismét adóztunk eme érzelemnek. Én imádom a rizst, Eszter szerint rizst még rizskörettel is tudnék enni. Az indiai fűszerek pedig meg tudják bolondítani a sült rizst.

Elképesztően kényelmes járgányt fogtunk ki. Akkora, mint egy normál távolsági Ikarusz, ám egy sorban 2+1 ülés van, és mindössze 8 sor. Ez hatalmas teret enged, még az én hosszúra nyúlt lábaimnak is. Mindemellett majdnem vízszintesig lehetett fektetni az ülést. Malajziát északról, a thai határtól a déli partoknál fekvő Szingapúrig egy nagyon jó minőségű autópálya szeli át. A táj szinte mindenütt méregzöld színben pompázott, az eső ötször eredt el a 6 órás út során. Bár csak 340 km-t kellett megtennünk, és a sofőr nem kímélte a gázpedált, a határ, illetve a szingapúri forgalom megfogott bennünket.

Szingapúr egy 40x20 km-es sziget, amit egy híd köt össze a Maláj-félszigettel. Ide sem kell vízum, ám itt is ki kell tölteni egy belépési papírt. A sziget – Malajziához hasonlóan – angol gyarmati sorból önállósodott, így hivatalos nyelve is az angol. A híd szárazföldi oldalán jelentkeztünk ki Malajziából aztán egy szupermodern bevándorlási hivatalban sikerült bejelentkezni erre a Budapest nagyságú szigetre. Bár az egész sziget tulajdonképpen egy nagyváros, ami 3 millió, zömében kínai ember otthona, az igazi „city” a város déli részén található. A busz is ennek szélén tette ki utasait.

Csakhamar találtunk egy nekünk megfelelő vendégházat. Ez tulajdonképpen egy kollégium jellegű vendégház volt, ahol ágyakat is és szobákat is kiadtak. Az ár döntő minden szállás esetében, ezért ágyat béreltünk a 310-edik éjszakánkra. 8 ágyas szobában jutott egy emeletes ágy kettőnknek. Eszter meg is jegyezte vidáman, hogy közel 30 éves korára nem gondolta volna, hogy még egyszer kollégiumi ágyban fog aludni. Először bevackoltuk magunkat, majd nekivágtunk a kivilágított városnak.

Az utca mindkét oldalát egyszemélyes kínai „éttermek” foglalták el, mindegyik mellett 2-3 szék és egy asztal. Mindenféle kaját lehetett itt kapni. Az indiai rizs azonban még tartotta bennünk a lelket. Lesétáltunk a Singapore River – folyó – partjára. Étterem szórakozóhelyet ért. A legérdekesebb, amit láttunk a világ minden nemzetének ételei mellett, az az „igyál, amennyi beléd fér 22 dollárért” felirat volt. Belegondoltam ebbe az ajánlatba és eszembe jutott néhány egyetemi évfolyamtársam, akik egyenként a csőd szélére sodorhatnának egy-egy ilyen éttermet. Éjfél után értünk vissza a „koliba”. A légkondi európai hőmérsékletet varázsolt. A kimerítő gyaloglás után könnyen ment az alvás.

Reggel meglepetésünkre kenyér, tea, vaj és műanyagízű lekvár fogadott a konyhában. Összepakoltuk kis hátitatyónkat és nekivágtunk Szingapúr igazi felfedezésének. Először a kínai negyed került napirendre. Ez talán furcsán hangzik a figyelmes olvasónak: kínai negyed egy kínai városban? Igen, ez volt a város kínai magja a gyarmati időkben. A nagyszerű, színes épületek, kínai buddhista, vagy taoista templomok és az itt-ott látott fatákolmányok éles kontrasztot alkottak a háttérben lévő felhőkarcoló-rengeteggel.

Bár a városrész neve kínai negyed, egy gyönyörű hindu templom is helyet kapott itt, nem messze attól pedig egy mecset állt. Itt kezdődött bennünk a vallási felfordulás. A keresztény és a muzulmán vallásról tudunk egy keveset, ám most a buddhista, hindu és ezek alvallásai következnek, és ezen a téren fér még ránk oktatás. Annyit azért tudunk, hogy Délkelet-Ázsia döntő többségében buddhista vallású. Kínában a buddhista vallásúak, míg Indiában a hindu vallásúak alkotják a döntő többséget, ám egyik ország sem mondható egyvallásúnak. A vallásilag legvegyesebb országok kétségkívül Szingapúr és Malajzia. Hogy miért? Egy kis történelmi áttekintés segít a megértésben.

Szingapúr történelme az angolok érkezésével válik érdekessé. Addig a mindenkori malájföldi hatalom uralma alatt állt. Egy Stamford Raffles nevű angol lord döntött úgy 1819-ben, hogy Szingapúr lenne a tökéletes helyszín egy távolkeleti angol kereskedelmi központ számára. Ez a döntés adta meg a lökést Szingapúr kereskedelmi és katonai központtá való fejlődéséhez. Az angol távolkeleti flotta és hadsereg központja is Szingapúrba települt. Ez váltotta ki a japán hadsereg érdeklődését a sziget iránt. Az angoloknak szokásuk volt minden gyarmatukra először kínai vendégmunkásokat, majd – miután India is gyarmati sorsa jutott – indiai lakókat betelepíteni. Innen ered a túlnyomó kínai többség és a hindu kissebség, a bennszülött maláj lakók mellett.

A japánok 1942 januárjában kopogtattak először a sziget kapuján, azonnali kapitulációra szólítva fel az angolokat. Ők persze nemet mondtak, aminek egy alig néhány hetes csata lett a vége. Miután a japánok partra szálltak a szigeten és elvágták az angol kommunikációs és utánpótlási vonalakat, az angol vezérkar végül kapitulált, érdeks módon a magát megadó brit hadsereg kétszer akkora volt, mint az őt fenyegető japán. A japán uralom végét a háború vége hozta el. Az angolok büszkén fogadták a japán kapitulációt 3 és fél évnyi japán uralom után. A sziget 1959-ben kapott függetlenséget a britektől és 1963-ban belépett a Maláj Államszövetségbe, ahonnan kétévi vita után ki is szállt (részleteket lásd a maláj történelemnél). Az önálló szingapúri vezetés aztán mindent elkövetett a csipetnyi ország gazdasági fellendítéséért. Ez igen sikeresnek is mondható, hiszen Szingapúr a környék leggazdagabb országává nőtte ki magát. Hozzá kell azonban tennünk, hogy a demokrácia fogalmát itt egy kicsit másféleképpen értelmezik, mint felénk. A sajtó- és szólásszabadság korlátozása errefelé elfogadott és bátorság – avagy botorság? – kell ahhoz, hogy valaki nyíltan a kormányt kezdje kritizálni. Bár az utóbbi években ez a helyzet konszolidálódni látszik, az igazi demokrácia még messze van.

A kínai negyed után történelmi csemege következett, legalábbis nekem, aki mindent tudni szeretne a Második Világháborúról. A néhai angol, föld alatti főhadiszállásból – amit Battle Boxnak hívnak – múzeumot alakítottak ki, ezt mindenképpen meg kellett látogatnunk. Elég komoly építménynek számított a maga korában. Számos helység, ki-, és bejárat, és szellőztetőrendszer kapott helyet benne. Nagyszerű és élethű viaszfigurák alakítják az angol vezérkar szereplőit, akik a kapituláció előtti napok történéseit mesélik el.

Egy újabb népcsoport központja felé vettük az irányt. Az Arab Street a muzulmánok központja. Egy nagyszerű mecset hirdeti messziről a muszlim vallás itteni jelenlétét. Tőszomszédságában azonban már Little India – Kis India – következik fűszeres illatával és hindu templomaival. Teljes volt a káosz fejünkben és gyomrunkban egyaránt. Egy európai pirítóst egy kínai reggeli tett teljessé. Aztán az ugyancsak kínai ebédet egy indiai édességgel fejeztük be. És a maláj ételeknek ott voltak a következő napok.

Little India mellett található az egyik buszállomás, ahonnan a maláj határvárosba indulnak a buszok. Alig fél óra múlva ismét az egy napja látott bevándorlási hivatal lépcsőit koptattuk, csak most kifelé. A busz átvitt bennünket Joharba, a maláj határvárosba és szélnek eresztette utasait.

Délután fél 5 volt. Aznap este egy Melaka nevű városban szerettük volna álomra hajtani a fejünket Johartól 200 km-re északra. A buszpályaudvaron az egyik jegyárus megkérdezte, hogy mikor akarunk menni, amire mi a ”most” szót ejtettük ki a szánkon. Erre ő azt mondta, jobb lesz, ha kapkodjuk a lábainkat, mert a busz elméletileg 3 perce úton van már, gyakorlatilag azonban az 5-ös platformon áll. Ugyanezzel a lendülettel a kezünkbe nyomott két jegyet is. Két perc sem telt el és ismét egy kényelmes busz ülésén bámultunk ki a maláj valóságba. A busz sofőrje nem ismerte a kilométerórát, mert tepert, mint a meszes az autópályának köszönhetően. Még világosban tett ki bennünket Melaka buszállomásán. A leszállás után itt is elleptek minket a taxisok és néhány szállásajánlattal is gazdagabbak lettünk.

Az egyik vendégházat vettük célba, amire ajánlatot kaptunk. Nem vagyunk mi túl igényesek, jó nekünk a legegyszerűbb szoba is, csak legyen tiszta. Eszter vadászkutya orrát azonban nem lehet becsapni. Így továbbálltunk és csakhamar egy muzulmán családi vállalkozás vendégházába cseppentünk, több fehérbőrű turistával egyetemben.

Melaka volt az első település a maláj félszigeten, ahová az európai kalandorok megérkeztek az 1500-as évek elején. A portugálok voltak az elsők 1511-ben, aztán érkeztek a hollandok 1641-ben, kitúrva a portugálokat ebből a tengerparti városból. Őket követték az angolok 1795-ben és gyökeret is vertek. Ám előtte Melaka kis kínai segítséggel – a fentről betolakodó sziámiakat megakadályozandó – az egész maláj félszigetet uralta.

Évtizedekig az angolok csak a maláj kikötők iránt mutattak érdeklődést. Az amerikai polgárháború billentette ki nyugalmukból őket. Mégpedig azzal, hogy a mai Kuala Lumpur területén nagy mennyiségű ónt találtak. Ez pedig kapóra jött az északi erőknek, akik konzervdobozokhoz importálták az ónt, mint alapanyagot. Az intenzív külszíni bányászat miatt a mai maláj főváros egy mesterséges völgyben fekszik. Az angolok kezdtek indiaiakat és kínaiakat behozni a félszigetre, ami gyökeresen megváltoztatta az etnikai összetételt. A Második Világháborúban a japánok rögtön a Pearl Harbor-i bombázás után megszállták Malajziát és az angolokat pillanatok alatt kiverték a félszigetről. A japán uralomnak a háború befejeződése vetett véget, nem az angol felszabadítók.

Az ország 1957-ben vált függetlenné az angol birodalomtól. Túl sok volt azonban a jelentkező az ország vezetésére és ez – mint mindig – polgárháborús körülményt teremtett. Mindez főleg a kommunistáknak volt köszönhető, akik szerették volna átvenni a hatalmat. 1963-ban a két észak-borneói állam Szingapúrral együtt belépett a Maláj Államszövetségbe. Szingapúr azonban hamar meggondolta magát és két év múlva, ahogy jött, úgy ment is. Ez főleg az etnikai különbségeknek volt köszönhető – Szingapúr kínai és Malájföld maláj lakossága nem jöttek ki egymással. Ez nyílt zavargásokhoz és többszáz ember halálához vezetett. 1974-ben egy széles koalíció került hatalomra, amely azóta sorra nyeri a választásokat, és úgy tűnik, van is rá alapja. Malajzia a régió legdinamikusabban fejlődő országa. Az etnikai ellentétek is elsimulni látszanak. A kínaiak a gazdaságban, a malájok a politikában találták meg a számításukat.

Melaka utcáin sétálva mindhárom európai nemzet keze nyomát felfedezhetjük, természetesen a maláj, kínai és indiai építészet remekeivel együtt. Egy büdös folyó szeli ketté ezt az aranyos kis várost, ami kissé rontja az összhatást. A városnéző túránk első programja a néhai szultáni palota maradékában rejtőző maláj kulturális kiállítás megtekintése volt. (Ez a mondat ismét nagyon hivatalosra sikeredett.) Aztán következett a portugálok által megalapított első keresztény templom, amit végül az angolok fejeztek be. Ekkor kereszteztük a már említett büdös folyót, amelynek torkolatában hajók várakoztak az Indonéziába induló utasokra. Szumátra szigete ugyanis kevesebb, mint kétórányira van innen hajóval. A folyó túlpartján ismét a helyi építészet remekelt. Az utcák keskenyek, általában egyautósak voltak, ám ez nem gátolta meg a helyi autótulajdonosokat a kétirányú forgalom gyakorlásában.

A Nap ismét kitett magáért. Kora délután értünk vissza a vendégházba és vettük magunkhoz kicsi hátizsákunkat. Kiballagtunk a buszállomásra és vettünk két jegyet a következő Kuala Lumpur-i járatra. A busz délután 5 körül ért vissza a maláj fővárosba. Ismét egy szálláshely után néztünk, mivel az első éjszakánknak helyt adó hotel se nem volt közel a központhoz, se nem volt olcsó (bár először annak tűnt). A belváros itt is tele van vendégházakkal, ám a minőségi szórás az ártól függetlenül jelentős. A második hellyel beértük, amit leginkább az első guatemalai éjszakánknak helyt adó kis lyukkal tudnék párhuzamba állítani. Aznap estére megfelelt, másnapra viszont új hely után kell néznünk.

Bevettük magunkat az esti kualai forgatagba. A törzshelyünkön beemeltünk egy újabb adag indiai rizst, illetve Eszter evett egy tojásos palacsinta kinézetű eledelt, chilis curry szósszal. Arról már régen letettünk, hogy pontosan emlékezzünk az elfogyasztott ételek nevére. Számunkra olyan kimondhatatlanok voltak. Betértünk egy moziba is, hogy megnézzünk valami jó filmet. Csak a Bicentennial Man-t (nem tudom, hogyan fordították magyarra) játszották, így az került bele napirendünkbe. A mozi előtt azonban még sétáltunk egyet a kínai negyed árusai között. Azt hiszem, itt is lehetett kapni mindent, mi szem szájnak ingere. Az alku kötelező és általában féláron lehet vásárolni a kiinduló árhoz képest. Biztosan volt egy technológiai ugrás a számítástechnikában az utóbbi 300 napban, mert szinte minden film elérhető volt CD-n. Láttunk Windows 2000-et potom 4 dollárért. Nem tudom, hogy számol el az a kínai fiú Bill Gates-szel a szerzői jogokról. Szerintem sehogy. A CD-k szinte mind fekete másolatok voltak, ezért kerültek csupán pár dollárba a legújabb kiadások is. Megvallom, mi is vásároltunk egyet. Az vessen ránk követ, aki még sosem tett ilyet.

Lassan eljött a mozi ideje. Egészen érdekesnek találtuk ezt a mesterséges intelligenciáról szóló, talán nem is olyan fantasztikus filmet. Számos olyan kérdést vetett fel, amire lehet, hogy megoldást kell majd találni. Érdekesség, hogy a maláj mozikban a WC és a nézőtér közvetlen összeköttetésben áll. Csak a reklámok hiányoznak, így aki kimegy, az mulaszt a filmből. A WC-kről jut eszembe azok tappancsos mivolta. Délkelet-Ázsia sajnos nem követte az európai WC-zési szokásokat. Egyre több helyen találkoztunk a „két tappancs, egy lyuk” típusú illemhellyel. Ez nagyon elszomorító, mivel én nem szeretek guggoló helyzetben könnyíteni magamon. A bokám állandó veszélynek van kitéve, a rövidgatyóról nem is beszélve. Hosszú nadrágban pedig el sem tudok képzelni egy sikeres akciót. De hát ez legyen az én problémám. Eszembe jutott első tappancsos kalandom, ami még 1984-ben esett meg Bulgáriában. Egy jutalomüdülésen vehettem részt Várna mellett a tengerparton és ott lettem figyelmes erre – az akkor számomra még forradalmian új – WC-zési technikára. Nem sikerült megkedvelnem. Ezért aztán WC ügyben hamar felderítettük a környéket. Ha jött a sürgető érzés, szaporán az utazási iroda vagy a közeli hotel illemhelyére vettük az irányt, ahol volt angol WC.

Hazasétáltunk alkalmi lakunkba. Ez a hely érdekesen készült. Biztosan jártatok már kiállításokon és láttatok felépített pavilonokat fémszegéllyel és farostlemez-fallal. Ezt a képet kell kiegészíteni egy zárható ajtóval, egy ventillátorral és némi bútorzattal. És máris kész van egy tipikus hátizsákos szálláshely. Olcsó – igaz ablaknak nem jutott hely –, és hallod, ha a szomszédod álmában böffent egyet.

Reggel iziben átmentem egy másik vendégházba és megtudtam, hogy van szabad szobájuk. Gyorsan átcuccoltunk és indultunk a követségre az otthagyott cuccainkért. A konzul úrtól megtudtuk, hogy a vietnámi vízum megszerzése egy hét, mindemellett zsebmetszően magas az ára. Bangkokban még adunk egy esélyt a vietnámi kirándulásnak, ha ott is hasonlóak a körülmények, akkor kihagyjuk!

Már a cipekedés közben sem éreztem jól magam, és mire visszaértünk, 38 fokos lázam lett. Ám nem fájt semmim és a székletem is normális volt. Az előző nap beszedett maláriatablettára gyanakodtunk, annak ugyanis tipikus mellékhatása a beszedés után jelentkező magas láz. Lázasan az embernek nem sok kedve van várost nézni, még ha olyan kellemes keleties hangulatú is, mint Kuala Lumpur. Késő délutánig aludtam, mikor a lázam – mintha soha nem is lett volna – elmúlt.

Az új helyünkön lényegesen jobban aludtunk és másnap újult erővel vetettük bele magunkat a maláj főváros forgatagába. Pótoltuk hiányzó diafilm-, és elemkészleteinket. Az általánosan olcsó árszínvonal elgondolkodtatott minket egy kicsit. Egy kereskedő – hacsak nem bolond – általában a profitra törekszik. Akármilyen olcsó is egy áru, annak árában benne van a kereskedő haszna. Ha tehát az ár alacsony, akkor annál olcsóbban kell azt előállítani. Igen, ez is lehetséges. Ugyanannak a diafilmnek az ára 20%-kal, az elemnek pedig majd 40%-kal volt alacsonyabb, mint Ausztráliában és mindez számlaképes, hivatalos kereskedőnél.

Egy belvárosi mecsethez vezetett utunk. Esztert a nőknek kötelező, földig érő lepelbe öltöztették, és rám is húztak egyet a rövidgatyám miatt. Az imahelyre nem muszlimnak tilos a bemenet, ezt tiszteletben tartottuk. Meg kellett állapítanunk, hogy a gyalogos Malajziában sem ember, hanem csak egy kedvezőtlen szlalombábu, amit a sofőröknek illik ügyesen kikerülni. Kerestünk egy szép kínai templomot is, ám háromszoros útbaigazításra sem találtuk meg azt. Visszamentünk hát belvárosi szálláshelyünkre és – míg Esztert csomagolt – beszereztem két buszjegyet az észak-maláj Penang szigetére. A busz indulásáig még rendelkeztünk 2 szabad órával. Ezt két építészeti leg meglátogatására használtuk ki. Az amerikai felhőkarcoló és legmagasabb épület csata résztvevői közé hirtelen becsapódott Kuala Lumpur is egy iker toronyházzal és néhány méterrel el is vitte a pálmát a chicagói Sears Tower előtt. Az épület – a Petronas Tower – rendkívül modern jelleget ölt és Kuala üzleti negyedének fénypontja.

A másik leghez néhány méterrel a föld alá kellett szállnunk. A maláj fővárosban közlekedik vezető nélküli metró a leghosszabb távon. Hasonlókon már utaztunk több reptéren és London egyik nyeregvasútján is, ám kétséget kizáróan ez a leghosszabb. Nem bíztak semmit a véletlenre, a síneket egy zárt ajtósor választja el a potenciális utasoktól, ami csak akkor nyílik ki, mikor a vonat már megállt. És pontosan az ajtók előtt.

A buszpályaudvaron pillanatok alatt meglett a buszunk és kisvártatva már robogtunk is északra, a 380 km-re lévő szigetre, amit – ismét egy leg – Délkelet-Ázsia leghosszabb hídja köt össze a szárazfölddel. A célállomás Georgetown, Penang központja. Itt volt az első malájföldi angol erődítmény és ez a Sandokan sztorik központja. A buszunk sofőrje szerintem őrült tetszett lenni, de legalábbis nagyon közel állt hozzá. Fanatikus módjára nyomta a gázpedált, és nem sokat törődött a számos kisebb járművel, amik ugyanazt az autópályát merték használni. Ennek a tempónak meg is lett a következménye. Egy padka túl közel jött és alaposan felsértette a busz gumijait, egyszerre kettőt is. Ennek eredményeként a következő nem tervezett megálló egy gumis műhely lett. Lecserélték a hibás kereket és egy röpke félórai szünet után átgurultunk a már említett hídon. Megjegyzem, a sofőr elfelejtette közölni, hogy miért és hol állunk meg. Ez az utasok döntő többségét nem zavarta, különösen azokat, akik az igazak álmát aludták.

Szemerkélő esőben szálltunk ki a buszból Georgetown kellős közepén. Egy szempillantás alatt egy vézna koma vett pártfogásába minket és a csomagjainkat kezdte volna a riksájára rakni. Mi szabadkoztunk, erre ő árat csökkentett. Kiegyeztünk egy fél vacsora árában, főleg a csepergő eső miatt. Riksánk elvitt bennünket egy hotelbe. Annak volt kollégista ágya is. Mint kiderült, két darab emeletes ágy fért a szobába és jó eséllyel pályáztunk a két alsó ágy mellett arra, hogy nem lesz társunk, hiszen már fél 10 felé járt az idő. Lecuccolás után kiugrottunk egy kis városnézésre, csakhogy megízleljük Georgetown hangulatát. Betértünk egy indiai menzára. Ott a pincér először palira akart venni, 7 ringgitért kínálva ugyanazt a kaját, amit Kualában 3-ért mértek. Mikor elnevettem magam, csak annyit mondott: „OK, a fele!” Aztán végül kiegyeztünk 3 ringgitben. Eszter egy zöldséges palacsintával csillapította éhségét, én pedig még mindig nem untam meg a rizst. Éjfél után tértünk nyugovóra. Szobatársunknak két albínó gyík szegődött, ám egyik sem horkolt, így, mintha ott sem lettek volna…

Reggel kávé helyett kakaó volt. Aztán célba vettük Malajzia legnagyobb buddhista templomát, ami a várostól 7 km-re egy kis domb tetejére települt. A helyi tömegközlekedés mindig egy élmény és ez most is annak bizonyult. Mindenféle-fajta ember gyűlt össze a buszon és szinte mindenki mosolygott. A sofőr – mivel látta, hogy van vagy 15 turista a buszon – hátrakiabált a megfelelő helyen, hogy ideje leszállnunk a templomhoz. Ismét betekintést nyerhettünk a maláj valóságba. Malajziáról sem mondható el, hogy nagyon tiszta ország lenne, ám vannak az átlagosnál koszosabb és szagosabb helyek. Egy ilyennek cseppentünk a kellős közepébe. Az úton és mellette is szemétdombot rakhattunk volna egy seprűvel. Azért megtaláltuk a dombra vezető utat.

A hozzá vezető cikk-cakkos járatokat ellepték a szuvenírárusok. Csicsás pólók, víz, film és megannyi más, amire egy turistának szüksége lehet. Egy kis tavacska következett, amiben millió kisebb-nagyobb teknős körözött. Néhányan az árnyékban pihegtek. Feltűnt a templom. Lenyűgöző látvány a színes, több részből álló épület. A buddhista templomok általában nem egy épületből állnak. Mindig van egy imaház, vagy pagoda, amibe csak cipő nélkül szabad belépni és az oltáron egy nagy – általában arany borítású – Buddha áll vagy ül. Mellette található a szerzetesek otthona. Ha nagy templomról van szó – ami esetünkben igaz is volt –, akkor egy többszintes torony és még számos kisebb épület is csatlakozik az együtteshez. Két órát keringtünk a gyönyörűen faragott szobrok és csodásan festett falak között.