316–319. nap, Thaiföld, Bangkok

A helyi közlekedés és a városi környezet zűrzavara mellett megismerkedtünk a thai társadalom különböző arcaival.

Még a határ előtti megállónál váltottam thai pénzt, amit bahtnak hívnak. Ebből gyorsan levett a sofőr egy keveset, ugyanis a határátlépés pénzbe kerül. Különben nem sokat foglalkoztak velünk, úgy mentünk át a határon, hogy nem is láttak bennünket. A határtól 50 km-re lévő első komolyabb városban aztán véget ért a minibuszos túra. A sofőr a kezünkbe nyomott két Bangkokba szóló buszjegyet, majd magunkra hagyott bennünket. Az idő 3 óra felé járt, a mi buszunk 6-kor indult Bangkokba és előreláthatólag 13 óra alatt ér oda.

A buszállomás mellé számos buszjavító műhely települt. Az egyiknél meg kellett állnom, hogy adózzak a látványnak. Egy rozsdás buszkarosszéria egyensúlyozott egy bakon, amit éppen toldozgattak. Az egyik fele már festésre készen állt, a másikon akkor hegesztették oda a rozsdaette részre a fedőlemezt. Egy másik buszból éppen akkor szerelték ki a motort és a váltót, egy harmadik szolgáltatta az alvázat. És máris kész egy új autóbusz. Igaz, kortalan és a márkája sem világos, de gurul, és ez a lényeg.

Az idő lassan vánszorgott. Eljött a hat óra és buszunk nekilendült az 1,000 km-es távnak. Ezek az expressz buszok négy fős személyzettel indulnak. Egy sofőr vezet, a váltás a busz hátuljában alszik. Egy utaskísérő hölgy italt szolgált fel, igaz, rossz napja lehetett, mert mosolyt nem varázsolt az arcára. A személyzet negyedik tagja egy fiatal fiú volt, aki a csomagokat rakta be a busz aljába, majd végül magára zárta a csomagtartó ajtaját. Ezt nem akartam elhinni mindaddig, míg az első pihenőnél a srác ki nem ugrott a csomagtérből. Az első megállóra este 9 körül került sor. Mindenki fürgén leugrott a buszról és automatikusan leült egy étterem asztala mellé. Ezt tettük mi is. Aztán sürgő-forgó pincérek hada lepte el a placcot. Rizst, zöldségeket, halat és miegyebet szolgáltak fel. Ekkor világosodott meg számunkra, hogy a vacsora benne foglaltatik a buszjegy árában. Mindenki fürgén evett. WC, aztán vissza a buszba.

Reggel 7 után gurult be a busz az ébredező Bangkok egyik buszpályaudvarára. Azonnal taxisok hada lepte el a leszállókat. Bár fogalmunk sem volt a helyi taxiárakról, az ajánlott árnak azonnal a feléről indult az alku és csakhamar meg is köttetett az üzlet. A célállomás a Khao San Road, a turistaközpont volt, ahol millió olcsó vendégház lakozik és ez Bangkok turista főutcája. Elfoglaltunk egy utcára néző szobát és szaladtunk zuhanyozni. A vendégházat 3 fiatal csaj futtatta, akik meglehetősen köcsögnek mutatkoztak. Egy reggeli után vágtunk neki Bangkok felderítésének. Az utca szép lassan felébredt. Utazási irodák, internetlelőhelyek, éttermek, kocsmák és mérhetetlen számú árus lepte el az utcát. Kiderült, hogy a vietnámi vízum megszerzése itt is közel egy hétbe telik és több mint 50 dollárba kerül. Egyre inkább kezdtünk Vietnám kihagyásán gondolkodni.

Sajnos Kínába is egyszeri belépési vízumot kaptunk, így Hong Kongba nem tudunk bemenni, ha Vietnámból szárazföldön lépünk be. Csak úgy érdeklődés szintjén megkérdeztük a Hong Kongba szóló repülőjegy árát. Meglepődve tudtuk meg, hogy „csupán” 120 dollár. Meghánytuk-vetettük a dolgot kedves feleségemmel, és úgy döntöttünk, hogy a Vietnámra tervezett egy hetet inkább Kínában és Nepálban töltjük el. Megvettünk hát két repülőjegyet Hong Kongba. Mivel Thaiföldre is csak egyszeri belépési engedélyünk volt, megkérdeztük az utazási iroda munkatársát, hogy ha vissza akarunk jönni, mi a helyzet. Erre ő azt válaszolta magabiztosan, hogy semmi gond, mindenkit beengednek Thaiföldre 15 nap erejéig. (Bárcsak ne hittünk volna neki…)

Szinte minden utazási irodában hirdettek Kambodzsába szóló buszjegyet. Kambodzsában található Ázsia legnagyobb romvárosa, Angkor, a Khmer birodalom egykori székhelye, a thai határtól mindössze 150 km-re. Mint megtudtuk, a buszjegy csak a határig buszjegy, onnan egy platós kisteherautó lesz a szállítójármű, mivel az utak annyira rosszak, hogy azokon személyautó vagy kisbusz aligha megy el. Érdekes módon csak oda jegyet adtak el, visszajegyet majd Kambodzsában kell beszereznünk. A repcsijegy április 10-re hétfőre szólt, tehát a kambodzsai kalanddal együtt 9 napunk maradt Thaiföld felderítésére.

Thaiföld királyság és a királynak komoly személyi kultusza van. Szinte minden házban legalább egy képről ő mosolyog az alattvalóira és a többi földi halandóra is. A Thai Airlines – a helyi légitársaság – minden gépe hirdeti, hogy a király 72 éves. A képekről viszont egy 45 körüli komolykás férfiú mosolyog ránk.

Thaiföld nagyon büszke – és joggal – arra, hogy meg tudta őrizni önállóságát a betolakodó és „védelmet nyújtó” európai hatalmak sokaságával szemben. Pedig keletről a franciák, délről a malájok, nyugatról pedig a burmaiak – az angolok zsoldosaiként – szorongatták az akkor Sziámnak hívott országot. (Az Anna és a király című film is részben erről szól.) Thaiföld történelme sem mondható békésnek. A középkort állandó véres háborúk jellemezték. Hol a kambodzsai khmerekkel, hol a keleti szomszéd – és egyben örök ellenség – Burmával, hol pedig az északi Kínával. Az 1500-as évek végére aztán stabilizálódtak az erőviszonyok.

Az első európai találkozás meglehetősen rövidre sikerült. Egy görög úriember, aki a franciák érdekeit próbálta képviselni, nagyon hamar kivégzőosztag elé került. Ez egy évszázadra elbátortalanította az európai hatalmakat. 1767-ben ismét betörtek a burmaiak, ezúttal elpusztítva az akkori sziámi fővárost. Az új fővárosból lett a mai Bangkok. Ekkor került hatalomra a ma is trónoló dinasztia (Chakri). 1932-ben egy belső, vér nélküli forradalom radikálisan csökkentette a király hatalmát, alkotmányos monarchiává alakítva át az ország vezetését. 1939-ben átkeresztelték a Sziámi Királyságot Thaiföldre.

A Második Világháború alatt a kormány kollaborált a japánokkal, így csupán békés megszállásban volt része (idevágó film a Híd a Kwai folyón). Érdekes módon a kollaboráns miniszterelnök ismét hatalomra került 1948-ban. Ez egyet jelentett a katonai diktatúrával. Az USA néhány légibázist alakíthatott ki, amit a vietnámi háború során használt is. 1973-ban aztán egy példátlan diákmegmozdulás után a demokrácia ismét visszatért az országba. A hatalomra került koalíció azonban a belső csatározásokkal volt elfoglalva. 1976-ban aztán senki nem tűnt meglepettnek, amikor a hadsereg ismét átvette a hatalmat. Ez a demokrácia-diktatúra páros kísérte el Thaiföldet 1992-ig, amikor ismét választásokat tartottak. Azóta – kisebb-nagyobb korrupciós botrányokkal – ismét kvázi demokrácia uralkodik.

Elsétáltunk a királyi palota felé, ahol a király már rég nem lakik. Rövidgatyában azonban nem lehet bemenni, ezért Bangkok fő látványosságának megtekintése másnapra maradt. A palotát buddhista templomok sokasága veszi körül. Ezek közül mi is betértünk egybe és elcsodálkozhattunk a díszes, arannyal gazdagon kirakott mintázatokon. A meleg és a páratartalom ismét kitettek magukért. Alig vártuk, hogy visszaérjünk a vendégházba, és le tudjunk zuhanyozni. A hőség ismét pihenésre szólított fel bennünket, csak 3 körül vettünk ismét erőt magunkon, hogy folytassuk bangkoki barangolásunkat.

Egy hatalmas álló Buddha emelkedik a házak fölé a városközpont északi részén. Ezt vettük célba. A főutakon rengeteg turista rótta a kilométereket és csattogtatta fényképezőgépét. A kisebb utcákon azonban – ezekre mi mindig sokkal inkább kíváncsiak vagyunk – betekintést nyerhettünk az igazi Bangkok mindennapjaiba.

Malajziában írtam már a koszról, ezt most a négyzetre kell emelni. Kis fatákolmányokból néztek ki ránk az emberek. A szennyvíz az utcára folyt, amiben néha gyerekek hancúroztak. Kutyák és macskák gondoskodtak a fogyasztható ételmaradék eltakarításáról, ám ezért cserébe otthagyták a névjegyüket. Ez is Bangkok, amit az ember csak akkor lát meg, ha letér a turista útvonalról. Kis hátsó utcákon elértünk a Standing Buddhához (Álló Buddha). Bár nem több mint 15 méter magas, sárgás csillogása egyedülálló. Számos kopaszra nyírt, narancssárga ruhás szerzetes sétált a templom körül. Bangkokban több mint 400 buddhista templom van, ahogy itt mondják: „wat”.

Tömegközlekedni szerettünk volna a szálláshelyünkre. A busztérképből sajnos nem derült ki, hogy a busz jön vagy megy, ugyanis sok az egyirányú utca. Szerencsét próbáltunk. A buszon kalauz van, aki folyamatosan ráz egy hengert, amibe az aprópénzt gyűjti. Visszaérve szálláshelyünkre, ismét zuhanyozás következett. A szobában nem volt konnektor, így a laptopot nem tudtuk tölteni. Mikor érdeklődtem az áram után, az egyik tizenéves „manager” flegmán tudatta velem, hogy azért külön fizetni kell. Nem tetszett a hozzáállása és úgy általában a hely sem. Leugrottam az internetes szobájukba és töltöttem egy kis energiát hűséges társunkba. Két éjszakát kell kibírnunk, aztán megyünk Kambodzsába. Ennek tudatában vettük be magunkat a Khao San Road esti forgatagába.

Több volt a turista, mint a helyi ember, de milyen turisták voltak! Ennyi aberrált, csimbókos hajú, 57 fülbe-szájba-orrba-szemöldökbe-hasfalba valós, koszos, igénytelen „önmegvalósító”, zajos, fehérbőrű turistának álcázott lényt nem láttam még egy helyen. Elgondolkodtunk azon, hogy ha a thai emberek ezekről az emberekről azt gondolják, hogy ők az átlagos fehérbőrű ember, akkor ne legyünk büszkék bőrünk színére. Mosolyra fakasztott néhány elbabrált ember látványa.

Az utcán mindent lehetett kapni. A taxik helyi változata az úgynevezett tuk-tuk, egy gázzal hajtott, a perui mototaxihoz hasonló járgány, csak itt kényelmesen elfér 2 ember az utánfutó részen. Éjfél után tértünk haza. Ám az utca zaja mit sem csökkent. Már nagy rutinra tettünk szert a zajban alvásban.

Másnap hosszúnadrágot öltöttem, Eszter pedig hosszú szoknyát. A királyi palotába indultunk. A tuk-tuk sofőrök hada ajánlotta szolgáltatásait. „Csak 10 baht”, mondták, ami 70 forintnak felelt meg. Természetesen trükk van a dologban. A tag felvesz és elvisz egy boltba, ahol neked vásárolnod kellene. Ha nem teszed, egyszerűen otthagy. Ismerve a csalit, inkább a sétát választottuk. Alig egy kilométer után értünk a ruhaellenőrzési ponthoz. Öltözködésünk megfelelt a szigorú feltételeknek, így bebocsátást nyerhettünk. Gyönyörű aranyozott oszlopok tűntek fel a távolban. Vasárnap volt, ami különösen sok turistát jelentett. Nekünk már herótunk volt a sok embertől, iszonyunk csak fokozódott a tömeg láttán. Az amerikaiak hangoskodtak, a japánok természetesen pózoltak. És volt néhány csendben sétálgató, ámuló látogató is.

Beneveztünk egy ingyenes útmutatásra. Az idegenvezető azonban olyan erős akcentussal beszélte az angol nyelvet, hogy én 10 perc után feladtam, csak néha bólogattam nagyokat. Először a templomokba vezetett utunk. A különböző korokban épült templomok és járulékos épületek az éppen aktuális uralkodó ízlésvilágát tükrözték. A hozzájuk tartozó oszlopok – amit itt piramisoknak hívnak – voltak a legváltozatosabbak. A burmai, kambodzsai és thai stílusok keveredtek. A díszítés minden képzeletet felülmúlt, hasonlóan a hőséghez. A templomok után következett maga a palota. Egy díszes épület tárulkozott fel előttünk, amely számos, az európai építkezésre jellemző vonást hordozott. A palotát csak kívülről lehet megtekinteni. A pózoló japánok eltűnése után sikerült néhány impresszív fényképet is készítenünk. Az egyik múzeumban a felügyelők megengedték, hogy lelket leheljek kicsi számítógépünkbe, éppen csak annyit, hogy befogadja a digitális képeket. A házi tizenéves, mogorva leányzók ugyanis nem engedték, hogy ingyen feltöltsem azt. A palota és a hozzá tartozó templomok joggal Thaiföld elsőszámú látványosságai. A palotából hazafelé a helyi Nemzeti Múzeumon keresztül vezetett az út. Megtudtuk, hogy ott aznap este tradicionális táncbemutatót rendeznek. Megvan az esti program.

Visszaérve a vendégházba ismét a zuhany meglátogatása volt napirenden. Egy kicsit felfrissülve léptünk ki alkalmi otthonunk ajtaján. Bangkokban számos kis folyó, csatorna van. Két ilyen vízfolyás találkozásánál található a Királyi Bárkák Múzeuma. Hogy pontosan hogyan is lehet oda eljutni, arról nem szólnak az útikönyvek és a térképen is csak egy jelet leltünk. Elindultunk a sejtett irányba. Az egyik folyón átkeltünk egy komppal és ismét megtapasztalhattuk a bangkoki valóságot. A kosz, szemét és az orrfacsaró bűz minden képzeletet felülmúlt. A gyerekek ott játszottak a piszokban, a kutyák-macskák pedig élelem után kutattak, már amikor nem a rühös bőrüket vakarták. A másik vízen egy híd vezetett keresztül. Aztán találtunk egy labirintust, ahol csak egy apró járda volt és néhol egy-egy nyíl, ami a múzeumot jelölte. Láttunk már nyomort sokfelé a világban, de ez minddel vetekedett. A labirintus útvesztőjének végén aztán megláttuk a hatalmas hangárt, benne ott sorakoztak a bárkák. A belépés díjtalan, ám a fényképezésért fizetni kell. Nagyszerű építményeket láttunk ismét, a díszítésük pedig egyszerűen káprázatos volt.

Már többször próbálkoztunk egy olcsó csónaktúrát kialkudni, ami bevisz bennünket a bangkoki vízvilág szívébe. Itt ismét alkuba bocsátkoztam és végül is kompromisszum köttetett. Egy 15 személyes bárka két utasa lettünk. A bárkát egy hosszú tengelyre szerelt hajócsavar hajtotta meg. A tulaj nagyon rutinosan kezelte a „vezérművet”, ugyanis néha csupán hajszálak választottak el bennünket a parttól, vagy a szembejövő bárkáktól. Argentínában Balogh Ferenc (Fecó) tanácsos úr jóvoltából láttunk már hasonlót, ám míg ott hétvégi, gazdag tanyák sorakoztak, itt a nyomortanyák sűrűjébe cseppentünk. A házak lábakon álltak, a víz felszínétől kevesebb, mint egy méterre. Keskeny kis fajárdákon lehetett megközelíteni őket. Elgondolkodtunk a szennyvízelvezetés helyi problémáján. Ez egy meglehetősen gyors gondolatmenet volt csupán, ugyanis nagyon hamar egyértelművé vált a szennyvíz sorsa. És ebben a vízben több tucat gyerek úszkált. A víz színe koszos sárga volt, el tudtuk képzelni, hogy mitől. A rozzant faházak függőágyaiban aludtak az emberek. Az iskolába vagy munkába járás ismét talánynak tűnt számunkra. Több kisebb úszó piacot, azaz bárkás árust is láttunk. Ismét fogalmat alkothattunk a szegénységről, a nyomorról…

Elsétáltunk a múzeumkertbe és pontosan a táncest kezdetére értünk oda. Mint Meridában, a Yucatán-félszigeten, olyan élményben volt részünk itt is. A táncosok egymást váltották, de ezúttal csak hölgyek mentek a színpadra. A fejükön a hagyományos kis tornyocskát viselték és kezük ujjaival a csodával határos mutatványokat produkáltak. A táncbemutató után hazaballagtunk. Az utcánk forgataga a tetőponthoz közeledett. Vasárnap esténként az utcát lezárják, elméletileg csak taxik és tuk-tukok jöhetnek be. Az elméletileg szó használata helyénvaló, ugyanis helyi menő csávóból itt is van elég, ők természetesen behajtanak a tiltás ellenére is.

A magából kifordult emberek száma is sokszorosára nőtt. Én egyszerűen csak csodáltam az Isten állatkertjének e magas létszámú aberrált képviselőcsoportját. Mások vagyunk, amíg az „Élni és élni hagyni” elve működik, addig nincs is ezzel probléma. Érdekesség, hogy nem túl drágán nemzetközi diákigazolványt, újságíró igazolványt és szerintem még egyéb dokumentumokat is be lehet szerezni az utcán, természetesen hamisat.

Hazafelé baktatva vettük csak észre, hogy jó néhány kocsmaszerű étteremben mozifilmek tarkítják a betérő vendégek programját. Sok helyen ugyan nem lehetett hallani egy szót sem a mindent elnyomó technozene – ha ezt lehet egyáltalán zenének nevezni – zajától. Nem kis meglepetésemre az egyik ilyen helyen a Csillagok háborújának mínusz harmadik része, az Episode 1 ment. Sajnos erről a filmről lemaradtam, mikor elindultunk, otthon még nem vetítették. A Csillagok háborúja véleményem szerint korszakalkotó film volt, ám Eszterem véleménye ebben a kérdésben az enyémtől gyökeresen eltér. Ő ugyanis nem látta egyik részt sem. Alaszkába menet az egyik unalmasabb szakaszon elmeséltem a vetített trilógia rövid történetét, ám ez sem hozta lázba kedves feleségemet. A lényeg, hogy itt volt az alkalom a legelső rész megtekintésére, igaz csak este 11 órától. Egy zuhany után tértünk vissza a „moziba”. Eszter egy kicsit vonakodott, és az első 20 perc után magamra is hagyott. Azt hallottam már, hogy nem nagy sztori, de látványos. A film CD-ről ment. Időközben végigszaladt az utcán két anyaszült meztelen fiatal srác hangos kurjongatások közepette. Ezen senki sem lepődött meg. A film után hazafelé ballagva, ügyesen kerülgetve a szemetet egy lufiárusba botlottam. Nem tudom, hány lufit tud éjjel fél kettőkor eladni, de biztosan megérte neki. Ismét egy tartalmas napot zártunk. Immár a 318-adikat. Ez a vendégház a 200-adik hely, ahol aludtunk. Ennyit a statisztikáról. Lefekvés előtt levittük a nagy hátizsákunkat a helyi csomagmegőrzőbe és elmondtuk, hogy valószínűleg szerdán fogunk érte visszajönni. A flegma csajokból addigra már kezdett igazán elegem lenni.

Reggel háromnegyed hatkor csörgött az óra. A kambodzsai járat fél hétkor indult. Egy tag – akit a természet relatíve lassú észjárással áldott meg – két kapualjjal odébb várakozott, így majdnem hétkor vágtunk csak neki a határig tartó 300 km-nek. A kisbusz nem telt meg, így jót tudtunk aludni. Egy alaszkai alternatív leány, egy kanadai fényképészpalánta és egy fekete bőrű szenegáli fiú volt az útitársunk. A határra érkezve ismét új fogalmat kellett alkotnunk arról, hogy mi számít szemetes környéknek. Az országhatár tulajdonképpen egy kis patak. A kisbusz eddig jött. A határon át csak gyalogos forgalom létezik, az is csak 2 éve. Azt megelőzően csak feketén lehetett bejutni Kambodzsába Thaiföldről szárazföldön keresztül.

Mint kiderült, a kambodzsai vízum beszerezhető a határon is. Az alaszkai leányzó elment venni egyet, mi addig megebédeltünk. A kosznál csak a nyomor tűnt nagyobbnak. Számos hatalmas, mindenfélével megpakolt kétkerekű kocsit toltak-húztak emberek tucatjai oda és vissza. A thai határ elég könnyen ment. Átsétáltunk a hídon és beléptünk Kambodzsa területére. Nekem ez az ország az ötvenedik, amit eddig sikerült meglátogatnom. Soha nem várt kalandok sorozata vette kezdetét azon a hétfői délutánon.

Ha ma indulnánk….

Ha ma indulnánk, akkor is Bangkok lenne az úti cél és onnét indulnánk Kambodzsa felfedezésére. Sajnos a néhai Burmában – ma Myanmar – továbbra is katonai diktatúra van uralmon így oda most sem utaznánk.

A tömegközledés, Bangkokig így nézett ki: