319–323. nap, Kambodzsa

Először azt gondoltam, hogy ez a néhány nap ugyanolyan lesz, mint az előző 318. Ma már elmondhatom, hogy utazásunk legszebb napjait töltöttük ebben az elképesztően szegény, nyomorgó országban. Hogy miért? Hamarosan kiderül.

Csakhamar emlékezetessé tettük a határőrök kétéves gyakorlatában ezt a napot. Történt ugyanis, hogy a thai vízum az egyik, míg a kambodzsai a másik útlevelünkben volt. Mikor a határőr meglátta, hogy fejenként két útlevelünk van, viharos sebességgel rohant a főnöke szobájába. A főnök lázas telefonálgatásba kezdett, ám 20 perc múlva bebocsátást nyertünk Kambodzsába.

Míg mindenki a dolgát végezte, akadt egy kis idő körülnézni Poi Petben, a határvárosban. A koszról és mocsokról alkotott fogalmunk ismét egy nagyságrenddel változott és nem a tisztább irányba. Elképzelni sem tudtam, hogy ennyire koszos lehet egy utca. Az aszfaltútnak a határnál hirtelen vége szakadt. Kisebb, de inkább nagyobb lyukak tarkították az utat, némelyik koszos vízzel telve. Az ember vontatta járművek mérete és száma is felülmúlta várakozásunkat. A pálmát egy kétkerekű, hatalmas pótkocsiszerű, mozgó alkalmatosság vitte el, amit több mint 20 ember együttes ereje mozgatott.

Lassan összeállt a társulat. 4 leányzó – köztük Eszter – beült a kocsiba, mi – szám szerint hatan – felültünk a kisteherautó platójára. A világ e szegény táján nincsenek szabályok a személyszállításra vonatkozóan. Ha nem kell gyalogolnod, már nyertél. Összesen 150 km-t kellett megtennünk. A sofőr azt mondta, kb. 5-6 óra. Igen, ez vetekszik a perui Andokkal, bár itt nincsenek 4,000 méteres hegyek.

Nekem a pótkerék jutott, arra tettem fel kis hátizsákunkat és végül fenekemet. A társaság ismét vegyesre sikeredett. A kanadai fényképésztanonc, 3 angol srác és egy német barátnő. Hogy hármuk közül melyiké, az számomra nem derült ki. Két jelentkező is volt a posztra. Földes úton haladtunk és néha nagyokat döccentünk. Az egyik angol fiú egy kicsit méltatlankodott, hogy neki minibuszt ígértek, de aztán inkább arra koncentrált, nehogy lepattanjon egy nagyobb döccenőnél.

Barkácsolt, romos faházak szegélyezték az utat. Ekkor figyeltünk csak fel arra, hogy mindenki mosolyog és integet. (A sebesség lehetővé tette ennek megfigyelését is.) A házakban – inkább a kunyhó szó a megfelelő – általában nem volt áram. Bombatölcsérek nyomait véltük felfedezni az úton és néha mellette is, ezekben a Kamaz teherautók néha félig eltűntek. A nagyobb hidakat szinte egytől egyig felrobbantották, ímmel-ámmal helyreállítva voltak csak járhatók. Szinte minden hídon „hídpénzt” szedtek helyi vállalkozó kedvű emberek. Szerintem ők tartották karban annyira, hogy azon át tudjon menni egy-egy autó. Jó néhány esetben egy gerendán kellett egyensúlyozni. Hogy pontosan érthető legyen ezeknek az embereknek a szomorú sorsa, álljon itt némi történelmi áttekintés.

Kambodzsa hivatalos nyelve a khmer, ami a thai nyelv egy távoli rokona. A középkorban Khmer birodalomnak hívták a mai Kambodzsa területén található országot, amely 802 és 1432 között élte fénykorát. A fővárosa a birodalom fennállása alatt többnyire Angkor volt, ami ma Ázsia legnagyobb egybefüggő romvárosa. A középkori birodalmakhoz hasonlóan ez is szinte folyamatosan harcban állt a környező hatalmakkal. Egészen 1432-ig sikerült ellenállnia a thai – sziámi – nyomásnak, ám akkor végleg megroppant.

A következő jelentős esemény a franciák érkezéséhez köthető. Ők 1863-ban tették be lábukat az Indokínai-félszigetre, ami a mai Kambodzsán kívül Laoszt és Vietnámot foglalja magába. A francia befolyás – természetesen a helyi király mellett – 1954-ig maradt meg, amikor a mai Észak-Vietnám területén lévő Dien Bien Phunál a vietnámi kommunisták kapitulációra kényszeríttették a francia idegenlégiósokat. Ezt követően osztották ketté Vietnámot és tűzték ki a választásokat 1965-re, ami aztán sosem következett be, helyette jött az amerikai invázió. Ez 55 ezer amerikai életébe került.

A francia kapitulációt követően Kambodzsa is függetlenedett és 15 évre Norodom Szihanuk herceg vette át a hatalmat a Kambodzsai Királyságban. Ezt a herceget azonban rendkívül kiállhatatlan természettel áldotta meg a Teremtő. Ennek az lett az eredménye, hogy a hadsereg egy sikeres puccs keretében átvette a hatalmat. A herceg Kínába menekült, a polgárháború pedig tombolt.

Ekkor már javában folyt a vietnámi háború. A híres Ho Si Minh-ösvény – amin a vietkongok az utánpótlást szállították – bizony itt-ott átment Kambodzsába is. Ebből kifolyólag az amerikai bombák ott is robbantak és az ország keleti felét megszállták az amerikaiak. Ekkor született meg a Vörös Khmer szervezet is, az amerikai nyomás ellensúlyozására. Az amerikaiak hamar elmentek, a polgárháború azonban tovább folyt egészen 1975-ig. Ekkor a Vörös Khmerek bevették a fővárost, Phnom Phent. Ezzel Kambodzsa történelmének legvéresebb napjai kezdődtek.

A legóvatosabb becslések szerint is 1 millió a rendszer áldozatainak száma, ám sokak szerint megközelítette a 2 milliót. Pol Pot, a véres kezű Vörös Khmer vezér célja egy agrártársadalom kialakítása volt, szövetkezeti alapon, kínai mintára. Neki nem volt szüksége sem értelmiségre, sem olyan emberekre, akik valamilyen oknál fogva alkalmatlanok voltak a kemény fizikai munkára. Több tízezer embernek kellett meghalnia csak azért, mert szemüveget viselt, vagy beszélt egy idegen nyelvet! Ez a rettenet közel négy évig tartott. Néhány Vörös Khmer vezető – köztük Hun Szen – kezdték megelégelni Pol Pot esztelen öldöklését. Vietnámhoz fordultak, amely 1978-ban Kambodzsa „segítségére” is sietett. A frissen győztes és magabiztos, a külvilág felé azonban sebeit nyalogató vietnámi hadsereg megszállta Kambodzsát. A Vörös Khmerek ismét gerillaharcra ítéltettek. Érdekes módon két „kommunista” rendszer elegyedett harcba egymással. Támogatást Vietnám a Szovjetuniótól kapott, a Khmerek pedig Kínából és Thaiföldről, és bizony beszállt a játékba a Vietnámban vesztes USA is. A politika néha érthetetlen dolgokat produkál.

A megszállásnak 1990-ben lett vége. 1993-ban az ENSZ felügyelete alatt választásokat tartottak, amit Hun Szen és pártja nyert meg. Szihanuk ismét király lett. Egy darabig folyt a versenyfutás a hatalomért Hun Szen és Szihanuk között, aztán Hun Szen futott be győztesként. 1997-ben Hun Szen kiegyezett a Vörös Khmerek Pol Potot felváltó új főnökével, ezzel több, mint 27 év után ismét béke köszöntött erre a tönkretett, megtizedelt országra. Ma még mindig több mint 5 millió taposóakna van a földben és senki nem tudja, pontosan hol. Ezért nem tanácsos csak úgy barangolni Kambodzsában.

Az alapvető mezőgazdasági termékeken kívül szinte mindent importálni kell az országba, ami igen drágává teszi a termékeket. A gazdaság eseti jelleggel működik, a politikai egyensúly nagymértékben függ a külföldi segélyektől. E rövid történelmi áttekintés után azt hiszem, érthetőbbé vált ezeknek az embereknek a nyomora, a béke és elegendő élelem utáni vágya.

3 órai döcögés után végre kinyújthattuk lábainkat. Egy kisebb városkában megálltunk. Azt nem tudom, a hölgyek, hogy intézték el a dolgukat, de mi, fiúk egyszerűen elvonultunk egy fa mellé. Meglepő módon itt is mindent bahtban, azaz thai pénzben mértek, ám az USA dollárt és a kambodzsai rielt is elfogadták. Egy botor mozdulattal letöröltem az izzadságot arcomról a pólóm ujjával. Az nyomban vörösbarnára változott. A hajam addigra már egyben állt a portól.

A megálló után már csak 48 km-t kellett megtennünk, ám ez 2 óránkba telt. Az út legrosszabb része következett. A Nap ismét csodás naplementében részesített bennünket, aztán sötétség borult a tájra. Míg világos volt, addig lehetett nézelődni, ám sötétben mind a hatan csak arra koncentráltunk a platón, hogy a következő döccenőnél lehetőleg ugyanoda érkezzen a hátsónk, ahonnan felszállt.

A nap legérdekesebb látványossága egy lánctalpas markoló volt, amint próbált felállni egy teherautó keskeny platójára. Először azt hittük, rosszul látunk. A teherautó két első kereke méternyi magasan a levegőben kepesztetett, míg hátulról a markoló próbálta megmászni. Ahogy a markoló haladt előre, a kocsi eleje is közelített a föld felé. Aztán hirtelen ledöccent. Megtapsoltuk a mutatványt.

Siem Reapbe beérve felélénkült a társaság. Az autó egy vendégháznál fejezte be a túrát. Mindennél jobban vágytam egy alapos zuhanyra. Eszter zárt helyen utazott, így ő inkább csak együtt érzett velem.

Ennyire segítőkész – ugyanakkor nem tolakodó – emberekhez még nem volt szerencsénk. A csomagjaink után két kéz is nyúlt, kérés nélkül mutatták a szobát és mondták, hogy nézzük meg, s ha nem tetszik, továbbállhatunk. A Green Park vendégház azonban elnyerte tetszésünket és kettő perc múlva már a langyos zuhany alatt mostam magamról az út porát. Először sár jött, aztán ahogy múlt az idő és folyt a víz, úgy nyertem vissza eredeti alapszínemet. Szinte minden helyi beszélt angolul. Kérdeztek a terveinkről. Elmondtuk, hogy Angkort szeretnénk látni. Angkor nem egyetlen rom, hanem egy több négyzetkilométernyi területen elhelyezkedő „romegyüttes”. Összesen több mint 100 helyszínen találhatók kisebb-nagyobb templom- és épületmaradványok. 28 épület látogatható.

A távolságok miatt vagy autót, vagy motort kellett bérelnünk – természetesen sofőrrel. A motorbérlet tűnt előnyösebbnek. Alighogy megkérdeztük, lehetne-e két motort reggelre szervezni, egy fiú már szaladt is intézkedni. Egy másik fiú javasolta, hogy napkeltében kezdjük a túrát, mert akkor a legszebb a környék. Reggel ötre kértük az ébresztést és fél hatra a motorokat. Így hatkor a Nappal együtt tudjuk felfedezni Angkor Watot, a főépületet. Az egész hely oly meleg hangulatot árasztott. Ezek az emberek villámgyorsan átlátták a turisták problémáit. Mosoly, egyszerű, de tiszta szoba, igényes étel, információ, segítőkészség és angol WC. Ezek teszik a különbséget.

Másnap reggel 5-kor kopogtattak a szobánk ajtaján. Akkor még nem tudtam, de elkezdődött utazásunk legszebb napja. Két mosolygós fiú várt reánk a bejáratnál. Az én sofőrömet Pheának hívták, Eszterét Chimnek. Siem Reap éppen ébredezett. A motorok nyergében ülve kellemes fuvallatot jelentett a menetszél. Néhány perc múlva megérkeztünk Angkor Wathoz. Ez volt az Angkor birodalom kellős közepe. A Nap kikukucskált a horizont keleti széle felől, bearanyozva a szürke köveket. Az Angkor Wat – maga a templom – egy háromszoros kőfallal körülvett területen ágaskodik az ég felé. 4 sarkán 4 hatalmas torony és a közepén az ötödik ejti ámulatba az arra járó bámészkodót. A khmer emberek átlagmagasságát – 160 cm – meghazudtoló méretű lépcsők vezettek a tornyokhoz. Többször is meg kellett állnom levegőt kapkodni. A legkülső falon több tízméteres kőfaragás emlékezett meg a sziámiakkal folytatott csaták sorozatáról.

Egy finom reggeli után begurultunk a Bayon nevű erődítménybe. Az Angkor birodalom 600 éves fennállása alatt a különböző uralkodók mindegyike hozzáadott valamit az építészeti emlékekhez. A Bayon is egy uralkodó nevéhez kötődik. Valaha vizesárok vette körül, ma már csak itt-ott van benne víz. A főkapu tetejéről egy hatalmas női arc mosolygott le ránk.

Phea jól ismerte a romokat, így nem hivatalos turistavezetőnek is beillett. Sokat megtudtunk tőle a kambodzsai emberek életéről és az ország utóbbi 30 évének történelméről is. Ő, 35 éves révén, még emlékezett Pol Pot rezsimjének egyes rémtetteire. Mesélt nekünk egy embervadászatról, melynek ő is szemtanúja volt…

Én sajnos nem vagyok egy múzeumjáró romszakértő. Ez a hely azonban mégis lenyűgözött. A templomok és más épületek sokfélesége, a kifinomult, kőbe vésett ábrák, a helyek érintetlensége mind-mind arra ösztönzött, hogy az egyik felderített építmény után máris keressük a következőt.

Az emberek kedvessége és kifogyhatatlan mosolya folyamatosan fenntartotta jókedvünket. Minden épület előtti parkolóban árusok hada közelített felénk. Hideg üdítőt, képeslapot, és egyéb szuveníreket kínáltak. Az ember vesz 10 képeslapot meg néhány liter vizet, ám mindennek van határa. A gyerekek jól megtanulták az angol leckét. Folyékonyan beszélték a kereskedelmi angolt és néha el is tudtunk velük beszélgetni. Rafináltak voltak. Mikor azt mondtuk nekik, hogy nincs pénzünk, a válasz csípőből jött: „ha nem lenne pénzed, akkor nem jöttél volna ide!” Tehát vegyél képeslapot, üdítőt, kis buddhát, sálat s furulyát. A kisleányok arca bájos volt, egyszerűen csodaszép.

A nap végén vitt el Phea bennünket az egyik legszebb romegyütteshez. Hatalmas város maradványait nőtték be a dzsungel ugyancsak hatalmas fái. Az eltelt évszázadok alatt a romokat úgy belepték a növények, hogy fél méteres gyökereik stabilan álltak a falakon. Minden sarok, folyosó új értéket rejtett. Nekem eddig a Machu Picchu bizonyult az eddigi legnagyobb élménynek, ám most az Angkor vette át a vezető helyet.

Ahogy a Nap közelítette a horizontot, úgy kezdett bizonyossá válni, hogy még egy napot ott kell töltenünk. Annyi a szép és érintetlen látnivaló, az emberek annyira kedvesek, hogy öröm egy ilyen szegény, ám annál melegebb hangulatú városban maradni. Mint írtam, Angkor romjai több tíz négyzet km-es területen szóródnak szét. Az egyik legrégebbi és legszebb romtemplom Siem Reaptől 40 km-re északra található. Mindenképpen látni szerettük volna. Pheával ki is alakítottunk egy másnapi útitervet, már csak az ár volt kérdéses.

A 7 dolláros napidíj a közeli romokra volt érvényes, a távolabbiakra más árat alkalmaztak, mivel a benzin nagyon drága errefelé. Phea mondott is egy árat, ami elfogadhatónak tűnt, de a kalmárszellem alkura szólított fel belülről. És akkor megállt a tudomány. Lehet, hogy le tudtam volna alkudni néhány dollárt, de egyszerűen képtelen voltam rá. Képtelen. Megismerve az emberek életkörülményeit, történetét és törekvéseit, az munkált bennem, hogy ha másként nem is tudom, legalább így segítsek nekik egy szebb jövő elérésében. Tudom, ez nagyon utópisztikusan hangzik. Ám látva szegény országokat – Mexikót, Guatemalát, Hondurast vagy Bolíviát – aztán látva még szegényebbeket, az ember magában köszönetet mond a sorsnak, hogy ő Magyarországra született, hiszen születhetett volna sokkal rosszabb helyre is. Ám ahhoz, hogy ezt becsülni tudjuk, látni kell a másik végletet, azt, hogy milyen is lehetne…

Hazafelé tartottunk, mikor apró kis játszadozó majmok sorakoztak az út mellett. Grimaszokat vágtak és elképesztő hangzavart csapva ugrándoztak. Tőlük nem messze 3 elefánt állt és várta, hogy a vállalkozó kedvű turistákat felvihesse a közeli dombtetőre naplementét nézni.

Siem Reapben városnézésre indultunk. Érdekesség errefelé az áramellátás hiányos volta, illetve a hűtőgépek hiánya. Szinte minden vendéglátóhelyen a tejet sűrített-tejes konzervdobozból nyerték, a hűtésre pedig hatalmas jégdarabokat használtak. A fő hús a csirke. Szerintem ugyanazért, amiért minden szegényebb országban. Egy csirke tenyésztése nem igényel sok pénzt, helyet és odafigyelést egy disznó, vagy tehén tenyésztésével szemben. Egy csirke elfogy egy nap alatt, míg egy disznóhoz kell egy nagyobb falu összes éhes szája. Mivel nincs hűtési lehetőség, hosszabb távon nem tudják a húst tárolni. Még egy érv a csirke mellett. Találtunk egy aránylag tiszta éttermet, ahol megbíztunk az étel minőségében. A rizs nálam még mindig vezető helyet foglalt el, Eszter pedig elpusztított egy egész kókuszdiót. Először a levét szívta ki, aztán jött a friss, fehér kókuszhús.

Szerdán reggel fél 8-kor pattantunk fel a motorokra. Az első utunk a Banteay Srei-be vitt, a vörös templomhoz, Siem Reaptől 40 km-re. Phea és Chim sisakot viseltek, amik védték az orrukat. Nekünk sálat ajánlottak, hogy kössük az arcunk elé por ellen. Eszter elfogadta, én dacoltam a porral. Először Angkor Wat előtt haladt el az út, aztán jött a portenger. Phea minden autó után lassított, hogy a por egy kicsit szétoszoljon. Számos kis falun mentünk keresztül. A barkácsolt faházak lábakon álltak, a disznók ott túrtak, ahol éppen akartak. A gyerekek ruhátlanul hemperegtek a porban és a kis patakok vizében.

Félórai döcögés után futottunk be az ezeréves vörös templomhoz. Sajnos néhány turistabusz megelőzött bennünket és japánokkal voltak teli. Ők pedig szokásukhoz hűen pózoltak, sokszor éppen a legszebb részeket takarva el. Ahhoz képest, hogy ez a templom majdnem ezer éves volt, meglepően épen maradt fenn. A kifinomult faragások az eddig látott legszebbek voltak. Ott barangoltunk majd egy órát a romok közt, hessegetve magunktól az árusokat.

A gyönyörű vörös templom után újra visszakerekezetünk a központi romokhoz, ugyanis hagytunk még arra a napra is látnivalót. Minden templom után egy újabb templom következett és mind más és más. Délután 3 óra körül leszakadt az ég. Úgy esett, mint ami nem akar mostanában elállni. Két lehetőségünk adódott: vagy várunk, ki tudja, meddig, vagy nekivágunk, ami egyenlő a bőrig ázással. Ez utóbbit választottuk és teljesen eláztunk, mire hazaértünk.

Az eső 5 előtt vett egy lélegzetet. Ez pontosan elég volt arra, hogy Phea elvigyen Siem Reap leghíresebb múzeumába, a Taposóakna Múzeumba. Ez talán furcsán hangzik egy európai fülnek, de tényleg így hívják és Kambodzsában, ahol ma is 5 millió szörnyű erejű akna van a földben, ez a múzeum olyan szerepet tölt be, mint nálunk egy népművészeti.

A múzeum tulajdonosának 5 éves korában megölték szüleit a vörös khmerek, a vietnámi hadsereg pedig soraiba kényszerítette. Kitanulta a fegyverviselés minden apró részletét. A múzeumában található összes aknát saját kezével ásta ki és hatástalanította.

Az egész volt szocialista tábor képviseltette magát az aknapiacon. Bolgár, román, orosz, kelet-német aknákon kívül természetesen jelen voltak a zsákmányolt amerikaiak is. Az aknák mellett a kor fegyverei is kiállítási tárgyak lettek. A híres Kalasnyikov – AK 47 – géppisztoly, annak amerikai párja, különböző aknavetők, gránátok és lőszerek.

Még napközben kértük Pheát, hogy ha lehetséges, szívesen találkoznánk a családjával. Ez errefelé különösen kényes kérés, mivel az emberek életkörülményei nem olyanok, hogy arra büszkék lehetnének, és mindez önhibájukon kívül. Phea azonban nyitott volt kérésünkre. Elmondta, hogy egy kicsi házban élnek a barátnőjével, akit jövőre fog feleségül venni. Az aknamúzeumból hazafelé beugrottunk a nagybátyjáék házába. Egy kis kunyhóban jött össze 3 generáció. Bár sár volt a kertben, a ház belseje teljesen tiszta. A nagybácsi tudta, hol van Magyarország, ismerte tanulmányaiból Budapestet. Elbeszélgettem vele a történelmükről és a lehetőségeikről. Phea ez idő alatt kerített egy tankönyvet és angolt tanult. Nagyon megfogott a fiú törekvése.

Kifizettük a két nap díját és búcsút vettünk a fiúktól. Mindketten nagyon belopták magukat a szívünkbe. Mivel Bangkokban csak egy útra szóló jegyet adtak, be kellett szereznünk egyet visszafelé. Ez érdekes módon kétszer annyiba került, mint az idefelé szóló jegy. Hosszas alkudozás után a srác belement, hogy csak a határig váltsuk meg, onnan majd kitaláljuk, hogyan jutunk vissza Bangkokba.

Reggel fél 7-kor indult a kisteherautó és mindketten a hátuljába szorultunk, ugyanis ide olcsóbb volt a „jegy”. Ugyanazt a ruhát húztuk fel, mint amiben jöttünk. 5 óra döcögés és káromkodás után érkeztünk meg Poi Petbe, a kambodzsai határvárosba. Ott átvedlettünk a legtisztább ruhánkba és úgy vágtunk neki a határállomás megpróbáltatásainak. És akkor jött a meglepetés.

A kambodzsai határ gyorsan ment. A thai határőr azonban nem engedett be bennünket országába, mivel csak egyszeri vízumunk volt. Hiába mondtuk, hogy nekünk hivatalos emberek mondták, hogy visszamehetünk egyszeri vízummal is. Ő hajthatatlan maradt. Hívtuk a bangkoki magyar követséget, ám nem sok segítségre leltünk tőlük sem. A leggyorsabb megoldás: vissza Siem Reapbe, fel egy bangkoki repülőre, mert a bangkoki reptéren már lehet vízumot szerezni. Mivel úgy tűnt, hogy hiába kérleljük őket – Eszterem még sírva is fakadt –, visszafordultunk. Igen ám, de Kambodzsából már kiléptünk és oda is egyszeri vízumunk volt. Hiába mondtuk immár a kambodzsai határőrnek, hogy alig fél órája léptünk ki gyönyörű országából, oda is újra vízumot kellett vennünk. A határon akadtam össze egy kambodzsai taggal, akinek éppen egy kisteherautója indult Siem Reapbe. Beneveztünk még egyszer erre a „feledhetetlen” útra.

Eszternek sikerült az utastérben helyet szerezni, én ismét a platón foglaltam helyet. Most egy kicsit szorosabbra sikerült, ugyanis 11-en osztoztunk a platón. Beletörődtünk sorsunkba és csendben számoltuk az órákat. Egy defekt lassította az utunkat. Ekkor derült csak ki, hogy pótkerék, az bizony nincsen. Szerencsére kisvártatva jött egy hasonló típusú autó, így kaptunk egy csontra futott pótkereket. 10 után érkeztünk vissza Siem Reapbe. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar viszontlátom ezt a kedves helyet. Ezúttal egy másik vendégházba cseppentünk. A zuhany alatt ismét egy kilót fogytam és egy finom sült rizs betermelése után estem bele ágyunkba, amelyben Eszter már édesen aludt.