328–332. nap, Shenzentől Sanghajig

A mindennapi élet sajátosságai, mint a köpködés, a zsúfoltság, a jegyvásárlás nehézségei, valamint a hihetetlen fejlődés és a szegénység közti éles kontrasztok különös hangulatot adtak utazásunknak, amely Sanghajba érve sem veszített intenzitásából.

Shenzennek hívják a határvárost, ahol első kínai lépteinket megtettük. Az angol nyelvet itt takarékra tehetjük, ez csakhamar kiderült. Szerencsére voltak angol nyelvű feliratok, amelyek mutatták a helyes irányt. Először egy karanténpapírt kellett kitöltenünk, amiben azt állítottuk, hogy nem vagyunk fertőzőek. Reméljük, tényleg igazunk volt. Az útlevélellenőrzést egy mogorva egyenruhás végezte. Egy pici pecséttel gazdagodott útlevelünk. Ebben az útlevélben még 5 üres oldal maradt, a másikban 9. Terveink szerint elég lesz.

Shenzen egy rendkívül gyorsan fejlődő város. Azt a tartományt, amelynek fővárosa, kitüntetett gazdasági területnek nyilvánították. Elképesztő gazdasági fejlődés nyomainak lehettünk tanúi. Felhőkarcolók, nyugati típusú boltok, szuper autók. Csak az az átkozott köpködés ne lett volna.

Hong Kong-i pénzünk volt, amit a népi Kína RMB nevű pénzévé kellett valahogy tenni. A banki árfolyam mesterségesen alacsony volt, így Közép-Amerika óta először a feketepiachoz kellett fordulnunk segítségért. A határépület tőszomszédságában lévő kis butikosok siettek segítségünkre és láttak el bennünket RMB-vel, amit jüannak is hívnak. (A jüan egységet jelent.)

A következő kihívás sem sokat váratott magára, vonatjegyet kellett beszereznünk Guangzhouba (Kantonba), ahol egy munkatársam barátjának ismerőse várt reánk. Interneten már megdumáltuk a randit, csak el kellett jutnunk valahogy Kantonba.

Kínában a turistát szeretik egy kicsit megvezetni. „Hiszen annyi veszély leselkedik szerencsétlenre, hogy jobb, ha mindig a hivatalos turistahivatalhoz fordul” mondta ezt a Chinese Travel Services – CTS, azaz Kínai Utazási Szolgáltatások – sydney-i irodájának főnöke. Ez egy nagyszerű helynek tartott iroda annyi szépséghibával, hogy elképesztő árakat alkalmaz, „a külföldinek van pénze” alapon. Mindenki mondta, hogy a CTS-hez csak akkor forduljunk, ha minden kötél szakad. A kínaiul nem beszélő turistának azonban sokszor nincs más lehetősége. A határtól egy kicsit távolabb már szinte semmi nincs kiírva latin betűkkel, az angolt nem beszélik errefelé, úgyhogy marad a testbeszéd. Egy angolul kiírt információhoz siettünk, ahol csakhamar kiderült, hogy a felirat ellenére senki nem beszéli a nyelvet. Kis kérdezősködés után megtudtuk, hogy hol lehet jegyet venni. 3 féle jegy volt, mi vettünk kettőt a legolcsóbból.

Egy vonatra felszállni Kínában azt jelenti, hogy egy kisebbfajta akadályversenyen kell részt venni. Az első akadály a platformokat elzáró kerítés mellett álló Rózsika, aki csak érvényes jeggyel rendelkező embert enged át. Aztán jön a megfelelő platform megtalálása. A vonatjegyen minden kínaiul szerepel, kivéve a vonat indulása, amit arab számok is jelölnek. A platformhoz egy vállalkozó szellemű civil ruhás úriember kísért el bennünket, két mozgólépcsőn fel, kettőn le, jobbra és balra cikázva végül meglett a vonat.

Az olcsó jegy egy személyvonatra szólt. Bár minden jegyet helyjeggyel adnak el, a számunkra kijelölt két ülésen már 4 fiatal csaj kártyázott, és nem úgy tűnt, mintha nagyon zavarba jöttek volna. Mutogattak más helyekre és folytatták a játékot. A vonat megmozdult, mi pedig lehuppantunk két szabad helyre.

A vasút biztosan hatalmas karrierlehetőségeket rejt magában, ugyanis annyi vasutasnak adott munkát egyetlen vonat, mint nálunk egy közepes pályaudvar. Az első egyenruhás újságot kínált. A második egy barna italt. A harmadik étkeket, a negyedik italokat. Az ötödik csak fel-alá sétált. A hatodik volt a főnök féle, szigorú tekintettel. A hetedik felmosott, a nyolcadik pedig összeszedte a szemetes hiányában mindenfelé kallódó szemetet. Én ezt hívnám reformkommunista szavakkal rejtett munkanélküliségnek.

A vonatból láthattuk az igazi Kínát. A rizsföldeken dolgozó parasztok vízibivalyokat hajtottak a térdig érő vízben. A házak gyakran a kalyibák szintjét ütötték csak meg. Az eső is nekieredt. Közben a vasutasok felváltva kínálták az éppen aktuális árucikket. Először azt hittük, hogy a köpködés csak tájegységi szokás, ám csakhamar rá kellett jönnünk, hogy az elkövetkező négy hétben – amíg kínai talajon állunk – ezt meg kell szoknunk. Errefelé az emberek sportot űznek a köpködés művészetéből. Egy hatalmas krákogás előz meg minden nyálkibocsátást, aztán egy cél nélküli köpés következik, ami arra megy, amerre tulajdonképpen akar. Jó esetben egy száj ingujjba törlése fejezi be a mutatványt, rosszabb esetben a száj peremén marad egy kis nyál és jó, ha csak az…

Lassan befutott a vonatunk a kantoni végállomásra. Meglepő módon a Westel 900-as telefont Kínában is lehet használni. Így könnyedén hívtuk fel Zsoltot, kantoni vendéglátónkat és megbeszéltünk vele egy randevút.

A világ egyre kisebb lesz, ezt már jó néhányszor észrevehettük utazásunk során. Még indulás előtt küldtem egy levelet munkatársaimnak, hogy ha valakinek van kínai ismerőse, akkor ajánljon be nála. Jött is egy levél – ezúton is köszönjük, Laci –, amelyben egy sanghaji e-mail cím volt és egy Balogh Attila név. Attila rendkívül segítőkésznek mutatkozott és minden szóba jöhető ismerősét riasztotta Kína-szerte. Így jutottunk el Zsolthoz, aki Attila egyik munkatársának jó barátja.

Az eső könyörtelenül esett, és ez így is maradt a következő két nap során. Zsolttal taxiba szálltunk. Volt már szerencsém őrült körülmények és sofőrök között vezetni, ám ez az ész nélküli vezetés túltett minden eddigi rémálmomon. Ezúttal nem csupán a taxink volt veszélyben, hanem valamennyiünk testi épsége! A taxis ment, mint egy állat, nem nézett se jobbra, se balra, a piros lámpát tájékoztató jellegűnek tekintette, és ész nélkül nyomta a dudát. Csak kicsit körülnézve vettük észre, hogy sofőrünk nem egy agresszív fajta, itt mindenki vakon, egyszerűen ész nélkül vezet.

Zsolt angolt tanít egy kantoni magániskolában és egy Hong Kong-i vállalkozáson töri a fejét. A lepakolás és a taxizás kipihenése után elvitt bennünket vacsorázni egy igazi kínai étterembe. 3 féle étket rendeltünk és miközben falatoztunk, Zsolt kifogyhatatlan történeteit hallgattuk. Errefelé pálcikával esznek és külön kérni kell a villát, ami nincs mindig. Ha tehát nem akarunk éhen halni – vagy kézzel enni –, akkor hozzá kell szoknunk a pálcikához. Nem nagy ördöngösség, ám az ujjaim hamar elfáradtak.

Szerettünk volna másnap továbbállni Sanghajba vonattal. Egy vonatjegy beszerzése Kínában felér egy másik rémálommal. Ott a CTS, aki beszerzi neked, ám a feláron egy harmadik ember is elutazhatna. Magunk próbáltunk szerencsét, Zsolt helyismeretére támaszkodva. A főpályaudvar előtt sosem látott mennyiségű ember bokáig gázolt az elfolyni képtelen esővízben. A szandálban az a jó, hogy ami befolyik, az hamar távozni is tud, ám a vízen kívül tekintélyes mennyiségű mocsok is keringett a fekete lében. Ilyet utoljára 1991 őszén láttam a bukaresti főpályaudvaron. A jegyárus teketóriázás nélkül kijelentette, hogy nincs jegy. Zsolt hiába próbált meg kínaiul csevegni vele, ő hajthatatlan maradt. Ezt követően vendéglátónk még felhívta két kínai barátját és megkérte őket, hogy próbáljanak ők jegyet szerezni, hátha nagyobb sikerük lesz. A két hölgy érdekes módon két különböző menetrenddel állt elő. És ez Kína leggyorsabban fejlődő városa. Hazafelé vettük az irányt a folyamatosan zuhogó, áztató esőben.

A Távol-Keleten már több helyen is láttuk, ám most volt alkalmunk először kipróbálni az úgynevezett VCD-t, azaz videó CD-t. Ez egy CD lejátszó, ami a hang mellett képet is képes lejátszani, azaz tökéletesen helyettesíti a videólejátszót. Ezt a szerkentyűt Európában még nem láttuk, bár a Távol-Keleten már több éves története van. Az úgynevezett DVD (digital video disc, ha jól tudom) áll a legközelebb hozzá, ám a DVD sokkal drágább (ezt Európában is láttunk már). A VCD-n általában 2 lemezre fér el egy film, míg DVD-n egy lemez is elég. Az utóbbinak jobb a minősége és megvan az az előnye, hogy le lehet rajta játszani VCD-t is, míg a VCD lejátszón DVD-t nem lehet. Hirtelen megijedtünk attól a ténytől, hogy szinte teljesen lemaradtunk az elmúlt egy év technikai újításairól és az újonnan kifejlesztett ketyerékről. Már azt sem tudjuk, mi lehetséges és mi nem. Ezen kis technikai fejtágítás után vetettük bele magunkat a magasan tornyosuló filmek kavalkádjába. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy a filmek szinte kivétel nélkül a feketepiacról származtak, azaz nem voltak egészen jogtiszták. De hát ehhez már hozzászoktunk Malajziában és Thaiföldön. Zsolt otthonában volt internet is, így nem is tudtuk, hogy jó dolgunkban mit csináljunk. Késő éjszaka hajtottuk álomra a fejünket az első kínai éjszakánkon. Reggel az orrunkig is csak nehezen láttunk a köd és a szmog miatt. Az eső rendíthetetlenül esett, így csak lassan ébredtünk fel.

Kantonban igazán nincs sok látnivaló. Délután kitisztult az idő egy cseppet és egy sétára indultunk. Zsolt mindkét barátja csütörtököt mondott az aznapi vonatjegy ügyében, csak másnapra adtak némi esélyt. Akkor már eljutott a tudatunkig, hogy nem kell válogatni, hanem el kell fogadni az első adandó lehetőséget és elhúzni ebből a jellegtelen városból. Kanton megmaradt óvárosában bolyongtunk. A megmaradt azonban csak arra a napra volt igaz, ugyanis a régi kis házakat folyamatosan dózerolták le, helyet adva az új felhőkarcolóknak és bevásárlóközpontoknak. A fejlesztések mértéke és mennyisége is egyedülállónak mutatkozott. Elképesztő kontrasztot alkottak az egyemeletes, aprószobás, pucolatlan és gyakran romos kis házak a tőszomszédságukban lévő csillogó felhőkarcolókkal. Az úgynevezett hutongokban – apró kis cselédház-szerű épületek – lakó emberek mozgástere meglehetősen kicsi volt, hiszen az ajtók szinte egymás mellett nyíltak, ha valaki horkolt, akkor az egész környék egyszerre kezdhetett el méltatlankodni.

Zsolt mobiltelefonja szinte folyamatosan csöngött. Kínai ember sosem mond nemet. Ha biztos is abban, hogy a válasza nem, akkor sem mondja ki egyenesen, hanem nekilát hablatyolni. Ennek kulturális háttere lehet. Ám mikor már ötödször tettük fel azt az egyszerű, igen-nem kérdést, hogy „van-e vonatjegy?” és a válasz ötödször is „lehet” volt, a pumpa elindult bennem felfelé. Úgy sötétedett be, hogy nem tudtuk, mikor tudjuk elhagyni Kantont. Egyszerűen nem tudtuk elképzelni, hogy lehet úgy utazni, tervezni, hogy az ember nem tudja, hogy vajon lesz-e jegy másnapra egy 1600 km-es útra. Elballagtunk egy előkelőbb hotelhez, ahol reméltük, hogy kapunk jegyet. Ott árultak is, ám csakis Hong Kongba. Már éppen az uzsorás CTS iroda felé akartuk venni az irányt, amikor csengett a telefon és Zsolt Rebecca nevű barátja azzal a hírrel állt elő, hogy van 2 jegy másnap estére. Megbeszéltünk egy randevút és taxiba vágtuk magunkat. Az istenadta eső továbbra is hullott és a taxiban ismét halálfélelmünk volt.

Rebecca egy multi cég helyi irodájában asszisztens. Jól beszél angolul. Beültünk egy olasz pizzériába, ám rövid úton távoztunk is. Ennek az oka az volt, hogy nem akartak az étlapon egyébként szereplő féladag ételt felszolgálni nekünk, mert mi nem vagyunk gyerekek. Így semmit sem szolgáltak fel nekünk. Egy kínai menzán a "mindent bele" leves mellett tudtuk meg Rebeccától, hogy jegyet a vasútállomás mellett több más utazási irodában is lehet venni. Ám számítógépes kapcsolat nincs az irodák között, így – ha az egyik helyen elfogy a kiosztott jegy – nem tudják, hogy máshol van-e még. Ehhez nem fűztünk kommentárt. Számunkra az is csoda volt, hogy egyáltalán mennek a vonatok. Rebeccának megköszöntük az értünk tett fáradozásait és hazafelé indultunk. Csak remélni tudtuk, hogy nem lesz mindenütt ilyen komplikált 2 vonatjegy beszerzése. A VCD és az internet csábításának ismét nem tudtunk ellenállni.

Zsolt másnap már elment dolgozni, mire mi kitápászkodtunk ágyunkból. Az eső természetesen esett, így nem erőltettük a városnézést. Naplóírás, VCD, internet és máris 3 óra lett. Zsolt is hazaért 4 körül, nekiláttunk cihelődni. Zsolt felhívta Attila munkatársát, Gábort Sanghajban, hogy küldje el interneten Attila – Sanghaji vendéglátónk –címét. Az 5 perccel később már nyomtatott formában süllyedt bele farzsebembe. Így megérkezés után csak egy taxis kezébe kell nyomnunk a címet, és máris a célegyenesben vagyunk.

A vonat egy kicsivel 7 előtt indult, ám mi már 5 után egy taxiban ültünk. A pályaudvaron hatalmas tömeg várt, rendezett sorokban. A peronra csak érvényes jeggyel lehet lemenni, csakis a vonat indulása előtt fél-egy órával. A kapuk nyitása pillanatában az addig békésen várakozó emberek hirtelen tülekedni kezdenek. Mint egy hatalmas emberi tank, úgy tolakodik mindenki. Pedig minden jegyet helyjeggyel adnak el, azaz nem kell félni, hogy valaki is lemarad. Ettől függetlenül az átlag kínai ember eszeveszetten tolakodik. A magasságom egy kis tekintélyt parancsolt a körülöttem nyomuló tömegben, de egy idő után csak sodródtunk.

A vonatjegyeknek több kategóriája létezik. A legkényelmesebb az úgynevezett „soft sleeper”, azaz „puha ágy”. Ez egy 4 személyes, kulturáltnak tűnő kabin. A következő kategória a „hard sleeper” azaz „kemény ágy”. Ez egy 6 személyes kabin, amiben 3-3 ágy van egymás felett. És persze van az ülő vagon. Két kemény felsőágy tulajdonosai lettünk a következő 24 órára. Minden utas egy bilétát kap, ami arról árulkodik, hogy melyik kabin melyik ágya az övé. Ám a mi két felsőágyunk nem egy kabinba jutott, így keresztülverekedtem magam a folyosón lézengő tömegen, vagonunk vasutasát keresve. Semmi mást nem akartam, mint egy cserét, azaz egy kabinba kerülni szeretett feleségemmel. Ezt elmagyarázni egy kínai vasutasnak elég nehéz dolog. Ő szerintem sejtette jövetelem célját, ám folyamatosan rázta a fejét. Végül magamhoz vettem a kezdeményezést. Udvariasan átvettem vasutasunktól a bilétás mappáját. Ügyesen kiválasztottam két, azonos kabinban lévő felsőágyat és visszaadtam neki az előzőleg kapott két bilétát. Ő szemmel láthatóan nem volt hozzászokva a kezdeményezőkészség eme sosem tapasztalt magas fokához, ám nem reklamált.

Sikerült egy „szobába” helyet kapnunk. Felpakoltuk a zsákjainkat a csomagtartóra és elégedetten foglaltunk helyet az alsó ágyon. Azzal már nem foglalkoztunk, hogy a mellettünk lévő WC-ben a sok kis kínai versenyszerűen krákogott és köpött mintegy két perces gyakorisággal. A Nap lement, a vonat nekilendült. Menetrend szerint 24 óra múlva kell befutnunk Sanghaj főpályaudvarára. Vasutasból ezen a járaton sem volt hiány. Minden vagonnak volt egy gazdája. Ezen kívül jött egy újságárus, egy italárus és több ételárus is. Aztán voltak főnökök, akik tányérsapkában jártak és mogorva arccal adták tanújelét fontos beosztásuknak. A kocsi légkondicionált volt, ami a felsőágyon már a fázás határáig sodort bennünket. Az éjszaka nyugalomban telt. Néha egy eget rengető krákogásra riadtunk fel, egy idő után már arra sem.

Reggel 10 körül vergődtünk le a magasból. Olvastunk, aludtunk, és amíg a laptop akkuja bírta, addig készült a naplónk. Az érkezés előtt egy órával aztán ismét felbolydult az utazóközönség, a vasutasokkal egyetemben. Hagytunk mindenkit lesodródni a vonatról és utolsóként hagytuk el ezt az életre szóló élményt nyújtó járgányt. Eszter utazott már ehhez hasonló vonattal Svédországba, ám nekem ez volt az eddigi leghosszabb vonatutam.

Az államvasutak foglalkoztatáspolitikája nem ismer határokat ebben a népes országban. A kijáratnál ugyanis két néni állt, akik azt ellenőrizték, hogy a kijövőknek van-e jegyük. Kérdezem én, ha valaki netán kidobta a jegyét, az örök időkig egy vasútállomás foglya marad? Egy taxit kerestünk és bemutattuk neki a nyomtatott kínai címet. Attila és barátnője is Pekingben dolgoztak egy projekten azon a héten, így ajándékba kaptunk egy egész lakást. Új otthonunkban a bejárónő nyitott ajtót. Felhívtuk Gábort – Attila munkatársát –, ha ideje engedi, ugorjon már át és segítsen kommunikálni. Addig is útikönyvünk limitált szótárrészének segítségével próbálkoztunk beszélgetni, sikertelenül. Gábor 5 évig tanult Kínában, így folyékonyan beszéli a nyelvet, és ezért minden tiszteletet megérdemel. 1994-ben végzés után hazament, ám 1997-ben visszatért Kínába, mint egy magyar cég képviselője. Aztán a cég csődbe ment, Gábor találkozott Attilával és azóta együtt dolgoznak egy informatikai vállalkozásban.

A lakáshoz 2 macska is tartozott. Becsületes nevük Misa és Kátya. Egy harmadik társuk – Szása – elhagyta a csapatot, mikor Attiláék ebbe a lakásba költöztek. A költözés hevében ugyanis Szása kiesett a 16. emeletről. Azóta a sanghaji olasz konzulátus földjében nyugszik örök békében. A macskák gondozásába nem kellett beszállnunk, az a bejárónő dolga maradt. Gábor meghívására egy közeli étterem felé vettük az irányt. Aki volt már igazi kínai étteremben, az biztosan észrevette, hogy számos ételük egy nyúlékony – már bocsánat, de takonyszerű – lében úszik. A látszat ellenére azonban ezek az ételek is tudnak finomak lenni. Csak későn keveredtünk haza. A macskákat kizártuk a szobánkból.

Reggel nem hallatszott sem köpködés, sem krákogás hangja, valószínűleg ezért ébredtünk csak késő délelőtt. Attilának sikerült egy egészen magyaros háztartást fenntartania. Azt az utasítást kaptuk, hogy hasznosítsuk a hűtő tartalmát. Számos, rég nem tapasztalt íz csábított ott. Piros Arany, torma, házikolbász, trappista sajt és Pick szalámi. Tormát nem ettem már több mint 9 hónapja. Mennyei reggelink volt!

Éppen útnak akartunk indulni, mikor Gábor hívott bennünket Sanghaj új üzleti központjának – Pudong városrész – felderítésére, ahol még ő sem járt. A helyi metró megállójánál találkoztunk. Ismét megtapasztalhattuk az emberi tank szindrómát, amint egymáson taposva próbálnak behatolni a kocsiba, mit sem törődve a kiszállni akarókkal. „Ne dohányozz, és ne köpködj” táblák garmadája vette körül a várakozókat, ám az utóbbi felhívásnak itt sem sikerült eleget tenni. A metrón találkoztunk Gábor egyik helyi barátjával, Yungerrel, aki egy mobiltelefon cégnek adta el a lelkét és angolul is beszél.

Az első utunk egy hatalmas parkba vezetett. Kínában a parkokat körbekerítik. Jobb esetben nincs belépőjegy, ám a mi esetünkben szedték a díjat. A kerítésre szerintünk a barbarizmus és az igénytelen viselkedés ellen lehet szükség. Annyira kevés a zöldövezet, hogy felüdülés egy kicsit frissebb levegőt szívni a nagyvárosi por és szmog után. A park még nem készült el. Kínai méretű volt, azaz óriási, a feltörekvő üzleti negyed lakóinak igényeit hivatott kiszolgálni. Kicsit beljebb hatolva a felhőkarcolók közé, akár a századfordulós New Yorkban is lehettünk volna. Fényes, csillogó építmények sora állt a széles sugárút mindkét oldalán. Itt található Kína legmagasabb épülete, egy acélos kinézetű felhőkarcoló, és a Sanghaj szimbólumának számító TV torony is.

Sanghaj a Jangce folyó torkolatánál egy kicsit délebbre helyezkedik el, Pudong pedig már egészen a tengerparton. Sanghaj folyója itt éri el a tengert. A folyóparthoz közelítve hatalmas kontrasztot véltünk felfedezni. A gettószerű „lakónegyedeket” még nem sikerült mindenütt letarolni, így a felhőkarcolók tőszomszédságában még árválkodott néhány nyomortanya. Yunger elmondta, hogy ha néhány éve jártunk volna ott, akkor még rizsföldeket láttunk volna. Egy komppal mentünk át a folyó túloldalán lévő városközpontba. Ez az ész nélküli tülekedés valamilyen kínai kulturális hagyomány lehet. Ezek az emberek akkor is tolakodnak, ha ketten vannak. Hiába van 100 ülőhely és csak 50 várakozó, mikor megnyílnak a kapuk, mintha be lenne sózva a fenekük, rohannak és elégedett mosollyal ülnek le. „Ez sikerült, ültem hazafelé!” – mondhatják.

Gábornak dolga akadt, így Yungerrel folytattuk a városnézést. Belecseppentünk Kína legnagyobb metropoliszának óvárosába. A régi kis utcákat ellepte az árusok hada. A többségük olcsó gagyikat próbált eladni. A Mao-képes, zenélő öngyújtók voltak a legmenőbb cuccok. Az évszádos házak kicsit megviseltnek tűntek már a lemenő Nap sugaraiban. Feleségem általában kíváncsi a külföldi konyhák produktumaira és ez Kínára még inkább érvényes. Én megvallom őszintén, ebben az országban csak olyan ételt szeretnék kipróbálni, amiben 100%-ig megbízom. Ez most csak a rizsre volt igaz, Eszter azonban vállalkozóbb természetűnek bizonyult és kipróbált mást is.

Lassan ismét besötétedett. Sanghaj első számú látványosságát vettük célba, a Bundot. A Bund Sanghaj folyóparti promenádja, egy kis egyszerűsítéssel a Duna Korzóhoz tudnám hasonlítani. Gyönyörűen kivilágított európai stílusú házak sorakoznak, itt-ott egy kis kínai beütéssel. Kellemes séta után vettük be magunkat a Nanjing Lu – a helyi Váci utca – forgatagába. A kontrasztok ismét feltűntek. Egy világvárosi fényárban és reklámban úszó utcától két sarokra ismét feltűntek a szegénynegyedek. A főtéren besodródtunk egy metrókocsiba. Vonatjegyet szerettünk volna venni Pekingbe a két nap múlva induló vonatra. Yunger segítségével a nyelvi akadályok is megszűntek. Ám a jegyárus anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna (sz)ámítógépe képernyőjére, elhajtotta a fiút, azzal, hogy nincs jegy.

A következő párbeszéd is csak Kínában hallható:

„Nincs jegy.” – jött vissza Yunger.

„Kérdezd meg, hogy holnapra van-e?” – kértük őt.

„Holnapra sincs jegy!” – jött vissza ismét.

„Kérdezd meg, légy szíves, hogy mikorra van?” – bátorkodtunk a kezdeményező készség apró szikráját elültetni kínai barátunk fejében.

„Csak egy hét múlva!”

„Ezt nem mondod komolyan!” – hitetlenkedtünk.

„Ti ezt nem értitek, mi annyira sokan vagyunk…” – zárta le a párbeszédet elhaló hangon ifjú barátunk.

A kezdeményezőkészség gyökeres hiánya mindkettőnket elképesztett. Ennek a fiúnak, ha azt mondják, hogy nincs, akkor tényleg nincs. Azt pedig senki ne próbálja megmagyarázni, hogy egy hétig nem lehet vonattal eljutni Kína legnagyobb városából a második legnagyobba, ami ráadásul a főváros. Átballagtunk a Longmen Hotelbe, amit a könyvünk is említett, mint lehetséges vonatjegybeszerzési forrást. Ám a jegyárus 10 perccel korábban bezárt. Egyszerűen nem értettük meg, miért kell ezt a cirkuszt mindig eljátszani. Az iroda másnap 7-kor nyit, tehát itt a helyünk.

Ha ma indulnánk….

Ha ma indulnánk a közlekedés garantáltan sokkal könnyebb volna. 2009-11 között többször utazutam Nanjingba üzleti útra, ami Shanghai-on keresztül vezetett. Holott csak 10 év telt el a két tazás között a fejlődés mértéke egyszerűen kimondhatatlan.

Kínai első vonatútjaink nagyjából így néztek ki (sajnos a Google csak autós utakat enged Kínában):