333–337. nap, Sanghaj – Peking

Reggel pontban 6-kor pattantunk ki az ágyból és 7 után léptünk be a Longmen Hotel megfelelő irodájába. Egy kifestett és utálatos tekintetű nagysága nézett vissza a pult mögül. Mikor elmondtuk jövetelünk célját, vagyis, hogy Sanghajból Pekingbe szeretnénk eljutni vonattal, a hölgy, anélkül, hogy bárhova is nézett volna, azt mondta, hogy nincs jegy és a dolgot lezártnak tekintve visszatért a körömreszeléshez. Mi azonban nem elégedtünk meg ezzel a hányaveti „nincs” szóval, és mintha mi sem történt volna, továbbra is betöltöttük a hölgy látómezejét. Erre ő kelletlenül, a száját elhúzva nekiállt csépelni az ámítógépét. És lássatok csodát, lett jegy. Egy perc leforgása alatt. Egyszerűen nem tudom megérteni, miért nézik az embert automatikusan hülyének. És előszeretettel. A jegy személyvonatra szólt és a már korábban megtapasztalt kemény ágyas „kabinba”. A menetidő 22 óra. A még olvasatlan könyveink kezdtek elfogyni.

A Nap erőlködött ugyan, ám a sugarai nem tudták áttörni a vastag szmogfelhőt, amibe Sanghaj burkolózott. A bőrünk, mint a rinocéroszé, olyan száraz lett. A levegő torokszorongató, szennyezett és poros. Attól kezdve, hogy beléptünk Kínába, a por vastagon ránk rakódott, pedig nem is voltunk gyárterületen.

A sikeres vonatjegybeszerzés után vidáman néztünk egy újabb kihívás elé, egy bizonyos Zhou Zhuang nevű, látványosnak mondott történelmi városkába kívántunk kiruccanni. Kínában nagyon ügyelnek arra, hogy a turisták azt lássák, ami igazán rájuk tartozik. Éppen ezért kérem a keresett buszállomást a turistáknak tartották fenn. Lehetséges jegyvásárlás felől érdeklődtünk. Ismét idézem a párbeszédet, érdemes:

„Mennyibe kerül a jegy?” – kérdeztük mosolygós arccal.

„98 jüan, oda-vissza és egy városnéző jegy.” – mondta gépszerű hangon egy félszeg hölgy.

„És pontosan mi az a városnéző jegy?” – kérdezett vissza Eszterem, szótagolva a szavakat.

„Igen, igen, városnéző jegy!” – válaszolta zavartan a hölgy.

Több kérdésnek nem volt helye, az csakhamar világossá vált. Megvettük a zsákbamacskát. Kétórai buszozás után érkeztünk meg egy tipikus turistaközpontba. Így nézhetett ki a budai vár 1960-ban. Biciklis riksások vették körül az utasokat. Besétáltunk az óvárosba és csakhamar kiderült, hogy azon a bizonyos városnéző jegyen fel van sorolva 10 látványosság, ahová mi bemehetünk. Azt természetesen senki nem kérdezte meg tőlünk, hogy mire vagyunk kíváncsiak. Ha el akarsz menni, akkor meg kell venned az összes belépőt. Nincs vita!

A jegyünkkel beférkőzhettünk egy régi kúriába, néhány kommunista emlékhelyre, és egy sakkmúzeumba is, ahol a 4 sakk-készlet mellett 4 asztal is kiállítási tárgyként szerepelt. A legnagyobb látványosságként nyilvántartott templom és annak kertje csak messziről közelítette a Thaiföldön és Malajziában látott csillogó, ápolt templomokat. Itt minden olyan szürke, még a piros is. Az utcán mindenféle szuvenírt akartak ránk sózni, régi Mao kitűzőktől az ostoba gagyikig. Egy boltnál azonban elállt a lélegzetünk. Egy fiatal leány egy üveget festett belülről! Káprázatos ügyességgel varázsolta be a festéket kicsi ecsetjével az üveg belső falára.

Zhou Zhuang híres az igazgyöngyeiről. Megannyi kagylótenyésztőt láttunk a vízen dolgozni és millió igazgyöngyből készült szuvenírt az igényes gyűrűktől az igénytelen igazgyöngyből készült színes halig. A nem gömb alakú gyöngyöket apró porrá zúzzák és szépségápolóként árulják. Először a késő délutáni busszal akartunk visszamenni Sanghajba, ám a várost nagyon rövid idő alatt felfedeztük, így a korábbi busz nyert. Gábort meghívtuk egy fényképbemutatóval egybekötött vacsorára. Az esti nonstop videózás miatt csak hajnali 4-kor tértünk nyugovóra, így a másnapi délelőtt elmaradt. A vonatunk délután fél 4-kor indult Pekingbe.

Tömegközlekedni nem egyszerű feladat 6 csomaggal, különösen nem Kínában. Egy trükköt kezdtem alkalmazni. Sodrásba kell állni és a birkamódra tolakodó emberek egyszer csak felsodornak magukkal a buszra. Ám előtte még rá kellett ordítanom a vezérürüre, hogy engedje leszállni a leszállni kívánókat.

A kínai vonatokon a hálókocsikban mindig van egy-két termosz, tele forró vízzel. Ez alkalmas tea és kávé főzésére, illetve egy sajátos kínai eledel elkészítésére. Ez fél literes műanyag doboz tele spagettiszerű tésztával meg megfelelő fűszerekkel. Csak forró víz kell hozzá és máris kész az eledel. Ezúttal középső ágy jutott nekünk, ám a vonat minősége romlott egy keveset. Az egész vagon légtere egyben volt, csak az ágyak melletti farostlemez szolgált spanyolfalul. Ez is hozzátartozik Kína alapos megismeréséhez. A vonat nekilendült és személyvonat révén majdnem minden állomásnál megállt. Ettől függetlenül 22 óra múlva befutott Peking főpályaudvarára. Itt is várt ránk egy sosem látott „ismerős”, akit szintén Attilának köszönhetünk.

Az érett úriemberben Ortutay Gyulát, a Népszabadság pekingi tudósítóját ismertük meg. Ő szó szerint végig tudósította már az egész világot az elmúlt 35 évben. Attila kérésére befogadott bennünket a diplomata negyedben lévő lakásába. Gyulának elmondtuk még az állomáson a vonatjegy vásárlási problémánkat, mire ő azonnal a kimondottan a külföldieknek fenntartott jegypénztárba vezetett bennünket. Igen kultúrált helyen találtuk magunkat. Ám vonatjegyet most sem sikerült beszereznünk, mivel csak 3 napra előre adnak el jegyeket és mi 4 nap múlva szerettünk volna továbbállni. Mindennek megvan a rendje.

Gyula hazafuvarozott bennünket lakására. Ő másnap repült Hanoiba egy képviselői csoport mellé tudósítani, ezért volt fontos, hogy aznap megérkezzünk Pekingbe. Gyula Pekingben tanuló leánya – Judra, akinek neve a Judit és Sára keresztezéséből jött ki – influenzásan feküdt az egyik szobában. Kaptunk egy hatalmas szobát és szemünk megakadt az asztalon heverő HVG-ken és Népszabadságokon. Ilyet utoljára Chilében állt módunkban olvasni. Gyula maga mellé vett bennünket és megmutatta a hasznos helyeket a környéken. Itt vegyél tejet, itt kenyeret és itt sört. Elvitt bennünket egy utazási irodába, ahol ő is mindig intézi utazási ügyeit. Itt beszerzik nekünk a vonatjegyünket Xianba egy kis felárért.

Egy érdekes ruhadarabra lettünk figyelmesek. Ez egy gyermeknadrág, amelynek a hátulja ki van vágva. Először azt hittem, hogy ki van repedve, de hát mindegyik nem lehet ugyanott kirepedve, nem igaz? Ennek a gatyának megvan az az előnye, hogy ha a gyermekre rájön a menés, nem sokat kell teketóriázni, csak leguggol és könnyít magán. Szerencsénk volt egy ilyen akciót látni. Nem tudom, melyik követség mellett történt, hogy a kis Dezsőre rájött a hasmenés. Anyuka egy pillanat alatt leguggoltatta a járdaszélen és Dezsőke kiadta a felesleget. Aztán mint akik jól végezték dolgukat, továbbálltak. Egy kis barna csomag maradt csak utána, amit ügyesen kerülgetni kellett. Gyula szerint ez errefelé teljesen megszokott dolog.

10 után értünk haza a csepegő esőben. Attila jelentkezett be 10-re, ám csak fél 12-kor futott be Ruan Yival, a barátnőjével. Végre megismerhettük azt a fiút, aki ismeretlenül is annyit segített nekünk. Attila néhány éve jött Kínába és barátnőjével közösen Sanghajban egy informatikai vállalkozást alapított. A cég szépen fejlődik, egy nagy projekt miatt dolgoztak mindketten már hosszabb ideje Pekingben. Ruan Yi csak szavakat ismert gyönyörű nyelvünkből, így az angolt használtuk közös nyelvként.

Csütörtökön reggel Gyula már készülődött két hetes vietnámi túrájára. Kaptunk tőle egy térképet és elbúcsúztunk kedves ismerősünktől.

Peking városa elég logikusan van felépítve. Három körgyűrű, párhuzamos és merőleges utcák, amiket néha angolul is megjelölnek. Aznapra a Tiltott Várost tűztük ki a meglátogatandók listájára. Gyalogosan próbáltuk a várost bevenni, ám csakhamar egy helyi csuklós buszra pattantunk fel, természetesen csak miután utat engedtünk az emberi tanknak. A buszba egészen biztosan kengurubenzint tankoltak. Ha valakinek gondja van az emésztéssel, 1 jüanért felszáll egy ilyen mozgó csodára és 1 óra után garantáltan elmúlik a probléma. Egy zacskó azért nem árt, ha kéznél van. A vezetési stílus mit sem változott. A gyalogosok mellett a rengeteg biciklis és motoros is keserítette az autósok életét. Van egy furcsa szabály, miszerint a balesetben mindig az erősebb fél húzza a rövidebbet. Még ha a biciklis is a hibás, akkor is az autós viszi el a balhé nagy részét. Mikor már eleget utaztunk a 120-as számú rángatózón, leszálltunk egy zsibvásáros utca közepén. Egy rendőrtől pár perces kommunikációs próbálkozás után megtudtuk, hogy merre lehet az arra. 

Pekingben hivatalosan 9 millió ember él, ám ez lehet akár 13 is. A város belső területein hatalmas nyomortanyák – a már említett hutongok – vannak. Ezekben millió kis apró ház, néha egy közös WC és rengeteg bentlakó ember. Szerintem a kínai kormány struccpolitikát folytat a hutongokkal kapcsolatban. Azt mondják, ami nem látszik, az nincs is, ezért hatalmas kőfalakkal veszik körbe azokat.

A Tiltott Város déli bejárata a hírhedt Tienanmen tér északi oldalán található. A nemzet atyjának, Mao apónak feltupírozott fényképe díszeleg a bejárat felett. A császári palotát a XII. században kezdték el építeni és 1911-ig tartott a csinosítása, amikor az ifjú császárt nem kívánatos személlyé nyilvánították. A hatalmas téglalap alakú épületegyüttesben paloták, templomok, lakóházak váltogatták egymást. Sajnos az épületek belsejét csak nagyon kevés esetben lehetett megtekinteni, akkor is csak üvegablakon keresztül. A szmog itt is elviselhetetlen mértéket kezdett ölteni, pár száz méter után már szürke ködbe veszett a látótér. Egy órát bolyongtunk a „kommunista kormány áldozatos munkájával megmentett” palotában. Az északi kapunál hagytuk magunk mögött a már nem is annyira tiltott várost. A Tiltott Város mögött van egy szép park, ott pihentünk le egy cseppet. Nagyszerű kínai stílusú épületek árválkodtak ott, talán szebbek, mint a néhány perccel korábban látott, szürke porba burkolózott épületek.

A magyar követség egyik titkára szombathelyi származású, és távolról ismerték egymást Eszterrel. Hozzá voltunk hivatalosak vacsorára, 6 órára. A pekingi tömegközlekedésben a 6 órás találkozó szép kihívásnak tűnt. Egy kicsit késve léptünk be Hajba Tamásék lakába, ami Gyula házától egy blokkra állt csupán. Tamás felesége – Judit – 4 hónapja adott életet kisleányuknak. Három éve éltek már Pekingben, amiért minden elismerésünk az övék. Tamás elvitt bennünket egy helyes étterembe. Az 5 féle ételben ismét az ízek kavalkádja köszöntött ránk. Elbeszélgettünk Tamással arról, hogy mi visz rá valakit, hogy kínaiul tanuljon, ő ugyanis perfekt beszélte a nyelvet. Tamás felajánlotta, hogy szombaton elvisz bennünket a Nagy Falhoz, így megspórolunk egy újabb tömegközlekedési katasztrófát.

Pénteken reggel a császári Nyári Palotába vettük az irányt. Lassan, de azért haladt előre a tömegközlekedés. A rejtett munkanélküliség vizsgálatából simán ledoktorálhatna bárki, aki utazik egy ilyen busszal. Van egy buszsofőr, aki azzal van elfoglalva, hogy a busz motorja folyamatosan járjon, ne üssük el a sok szemtelen biciklist és ne koccoljuk le a sok vaknak tűnő taxist. Emellett van két jegyszedő, akiknek a jegyértékesítésen kívül az is a feladatuk, hogy az ajtókat – szám szerint hármat – nyissák és csukják, illetve megadott időközönként köpjenek egyet.

A Nyári Palota egy hatalmas területen fekvő, szépen rendben tartott park, tele szép épületekkel, egy nagy tóval és számos sétaúttal. A rekordok könyvébe is beférkőzött a leghosszabb festett folyosóval. Ez a folyosó köti össze a távoli épületeket. Gyönyörű festmények és színes motívumok borítják. Nagyszerű lehetett itt császárnak lenni. A park közepén van egy domb, melyről szép kilátás nyílik a park többi részére. Már 10 napja voltunk Kínában, azonban a Napot még egyszer sem láttuk…

A domb túloldalának aljában található a nagyszerűen restaurált Shozu Street, azaz a császár és udvartartásának egykori bevásárlóutcája. Egy kis tóvá szélesedő patak vágja ketté az utca két oldalát, ahol sorakoznak a néhai kicsiny boltok, néhai ruhába öltözött eladókkal.

Nem tartom magam az amerikai gyorséttermek rabjának, ám ha az ember biztos ételre vágyik, akkor ezeken a helyeken megtalálja a számítását. Néhány hamburger után kezdődött meg a visszavergődés a belvárosba. Egy órácskát kenguruztunk egy metrómegállóig, ahol véget ért a kéjutazás. Hiába kerestük azonban árgus szemekkel a metrólejárót, nem találtuk azt. Elindultunk a képzelt nyomvonalán és a következő állomásnál már szerencsénk volt. A Tienanmen tér déli végén találtuk meg ismét a felszínt. Itt van a híres Tienanmen Kapu és a még híresebb Mao Ce-tung mauzóleum. A mauzóleumot jól őrzik a katonák és naponta mindössze pár órán át tart nyitva. Előtte hatalmas szobrok testesítik meg a szocialista munkást és munkásasszonyt, ásóval, lapáttal és fúrógéppel.