338–339. nap, Peking és a Fal

A Nagy Falon egyszerre léptünk be a történelembe és egy álomba, minden kő mesélt valamit

A szombati napot a Nagy Falnak szenteltük. Tamás autója pontban 9-kor előállt és nekivágtunk a 60 km-es útnak. Észnél kell lenni, ha az ember kocsit akar vezetni Kínában. A táblák és a lámpák tájékoztató jellegűek, a biciklisek és a gyalogosok mindenféle körülnézés nélkül sétálnak be a 120-as sebességű autók közé. Fél 11 körül szálltunk ki az autóból. Már látszott a Fal. Ez már a sokadik nevezetes fal, amihez szerencsém van. A leghírhedtebb talán a Berlini Fal, aztán láttam Hitler Atlanti Falát Calais és Dunquerque között. Ez a fal azonban mind terjedelmében, mind pedig korában maga mögé utasít minden trónkövetelőt. Itt az ideje egy kis Kína-történelemnek.

Kína a dinasztiák nemzete. Az elmúlt 4000 év során 21 dinasztia uralta a kínai trónt. Az ország területe mindig az éppen aktuális erőviszonyoktól függött. Időszámításunk előtt 200 körül épült meg a fal földes változata, a nomád kalandozók betöréseit megakadályozandó. A mai formáját több mint 1000 évvel később nyerte el, ám történelmi szerepét – a betolakodók megállítását – sosem tudta betölteni. Az viszont tény, hogy több százezer hadifogoly és paraszt vére tapad ehhez a monumentális építményhez, ami állítólag a világűrből is látható.

Az első híres kalandozó, aki hírt adott Kínáról, Marco Polo volt. Ám egyre többen kétségbe vonják, hogy valóban járt-e ő itt, ugyanis a leírásai ellentmondásosak. Az első európai hajósok portugálok voltak, akik csakhamar komoly erősséget építettek ki Makaóban és 1599-ben 400 éves bérleti szerződést kötöttek az éppen aktuális uralkodóház képviselőjével.

A többi hajósnemzet képviselője azonban csak az 1760-as években mutatott komolyabb érdeklődést a kontinensnyi ország iránt. A kereskedelem virágzott, ám a nyugati vásárlások messze felülmúlták a kínai vásárlásokat. Ezt az angolok az ópium forgalmazásával kívánták helyrebillenteni, ami hatalmas piacra talált a kínaiak között. Ez természetesen nem tetszett a drog ellen küzdő uralkodóknak. Különböző fenyegetéseket követően aztán a kínai hadsereg lefoglalta a brit készleteket Kantonban. Ez elegendő indokul szolgált a brit oroszlánnak, hogy fegyveresen lépjen fel. Kezdetét vette az első ópiumháború 1840-ben, ami 1842-ben teljes kínai vereséggel ért véget. Kína lemondott Hong Kong szigetéről és még jóvátételt is fizetett! Az ópium továbbra is jó üzletnek bizonyult, ám a kínai uralkodónak továbbra is bökte a szemét és elérkezett a második ópiumháború ideje 1860-ban. Ez már véresebben alakult, mint elődje. A közös angol-francia haderő megszállta Pekinget és ismét vereséget mért Kínára. Az angolok elfoglalták a Hong Kong szigettől északra fekvő New Territories-t, ami jelentősen megnövelte gyarmatuk területét. Az 1898-ban köttetett szerződés szerint a gyarmat 99 év múlva visszaszáll az anyaországra.

Az utolsó, szebb napokat is látott dinasztia – a Csing –, már nem tudott izoláltan élni és megvédeni magát a külső behatásoktól. A franciák elfoglalták Indokínát (a mai Vietnám, Laosz és Kambodzsa), a britek Burmát (a mai Myanmar), Malajziát és Szingapúrt, a japánok a Koreai-félszigetről zavarták ki a kínaiakat, már éppen az anyaország feldarabolásán gondolkodtak az európai hatalmak, amikor az USA megmentette Kínát. Ennyi vereség után elkerülhetetlennek tűnt a Csing-dinasztia bukása, ez egy évtizeddel később be is következett. 1908-ban meghalt a császárnő és a hatalmat a 2 éves herceg örökölte. Két komolyabb lázadás elég is volt ahhoz, hogy a Csing-dinasztiát megfosszák hatalmától és kikiáltsák a Kínai Köztársaságot 1911-ben.

Az aktív harcosok azonban nem tudtak mit kezdeni a demokrácia fogalmával, így csakhamar katonai diktatúra vette át a hatalmat, majd a kiskirályok kora következett. Két hatalmi központ kezdett kialakulni. A néhai kormány tagjai Dél-Kínában megalapították a Nemzeti Pártot, ismertebb nevén a Kuomintangot egy bizonyos Csang Kaj-sek vezetésével. Észak-Kínában viszont egy bizonyos Mao Ce-tung nevű segédkönyvtáros kommunista eszmék hirdetésével szerzett magának tömegbázist. A következő évtizedeket e két hatalmi gócpont sorozatos összeütközése jellemezte. Hol az egyik, hol a másik nyert egy-egy csatát, ám a háborúnak nem lett vége. A japán megszállás névlegesen egy kalap alá hozta a két ellenfelet, hogy együtt harcoljanak a japán betolakodók ellen, ám Mao kommunistái rutinosan hagyták, hogy Csang Kaj-sek nemzeti hadereje harcoljon a japánok ellen, míg ők a háttérben asszisztáltak. A törékeny egyezségnek a japán kapitulációval vége is lett. 4 év véres polgárháború után Mao Ce-tung csapata nyert, Csang Kaj-sek maradék hadseregével és Kína egész aranykészletével Tajvan szigetére menekült. 1949. október 1-én Maóék kikiáltották a Kínai Népköztársaságot.

Az ország azonban gazdasági csődben volt, különösen Csang Kaj-sek miatt, aki lenyúlta az aranykészleteket. Ám az első ötéves terv és gazdasági reformok (földosztás, iparosítás) meghozták kezdeti eredményüket. A mezőgazdaság azonban hosszú távon stagnálni látszott. Ez nem tetszett Maónak és meghirdette a Nagy Ugrás gazdaságpolitikáját, ami a gazdaságtörténet legnagyobb baklövésévé nőtte ki magát. Eltörölték a pénzt és a magántulajdont. Az acéltermelés növelése érdekében minden falu végén egy kis kohót húztak fel, ám vasércről nem gondoskodtak. Nem volt mit tenni, mint a háztartási fémeszközöket beolvasztani (talán ezért esznek a kínaiak fapálcikával?), az amúgy is hiánycikknek számító tüzelő pótlására pedig a bútorokat, ajtókat égették el a kohókban. És a végeredmény több ezer tonna használhatatlan vasbuga lett. Egy aszályos év aztán feltette az i-re a pontot: a mezőgazdasági termelés drasztikusan visszaesett és több mint 30 millió kínai halt éhen. A Nagy Ugrásból nagy bukás lett, ám Mao ezt is túlélte.

Jöttek a 1960-as évek, és Maónak nem tetszett, hogy Hruscsov felfedte Sztálin hibáit és elfogadta az USA létét. Szakított a kommunizmus két fő hirdetője. Az összes szovjet „szakértőt” hazarendelték, ennek következményeként abbamaradt a kínai atombomba fejlesztése is. Ám a kínaiak sokan voltak, szorgalmasak és a ledarált papírokból is összeállították a hiányzó láncszemeket, így mégis lett atombomba. Kína is atomhatalom lett a nyugati világ nem kis bánatára. A Nagy Ugrás okozta katasztrófa azonban nem bizonyult elegendőnek Mao elvtársnak. Újabb hajmeresztő dolgon törte félig kopasz fejét. Ebből lett a híres Kulturális Forradalom, amiben a kínai értelmiség színe-java eltűnt a politikai süllyesztőben.

Történt, hogy a Nagy Ugrás okozta sokk után Mao kezdett elszigetelődni saját pártján belül. Ezt észrevéve jobb keze – Lin Piao, a hadsereg főparancsnoka – segítségével elkezdte saját személyi kultuszát építeni. Lin összegyűjtötte Mao híres aranyköpéseit, ebből lett a híres Kis Piros Könyv. (Ebből egyet én is beszereztem, csak úgy érdeklődésképpen. Már a második oldalon egy furcsa fogalom ütött szöget a fejembe: „demokratikus diktatúra”. Szerintem egy rendszer vagy demokratikus, vagy diktatúra, de hogy ezek összeházasodjanak?)

A lényeg, Mao arca jelent meg még a legutolsó traktor visszapillantó tükrén is. Ezt követően Mao a hadsereg és a nálunk is létezett munkásőrség segítségével hadat üzent az értelmiségnek, lényegében mindenkinek, aki nála, vagy feleségénél okosabb, vagy ügyesebb volt. Írók, művészek, tanárok, tudósok tűntek el a munkatáborok poklában csak azért, mert „kitűntek” az átlag munkások közül. Templomok, papok és barátok százai tűntek el a föld színéről. Ebben a „harcban” Maóné is aktívan részt vett. Mindez 1967-ben történt. Az ezt követő években Mao egy kicsit visszavett katasztrófa ötleteiből. Csu En-lai, az akkori miniszterelnök keményen dolgozott azon, hogy a kínai gazdaság magához térjen.

Aztán 1976-ban mindkét nagyvezér eltávozott az örök vörös mezőkre. Mao kijelölt utóda azonnal fellépett az akaratos Maónéval szemben, aki a háttérből kívánta Maót játszani. Egy hónap múlva aztán addig fajult a helyzet, hogy a Négyek Bandája – Maóné és három cimborája – lakat alá került. Érdekes módon a vád ellenük a Kulturális Forradalom alatt elkövetett rémtettek kitervelése volt. A probléma azonban mélyebben gyökerezett: az ötödik tag hiányzott a vádlottak padjáról. Igen, Mao Ce-tung. Maóné életfogytiglant kapott és 1991-ben saját kezével vetett véget háziőrizetének és életének.

Egy öreg motoros következett az élen, aki néhányszor már kegyvesztett lett, ám mindig visszatért. Őt Teng Xiao-pingnek hívták. Joggal mondható el az öregúrról, hogy Kínát egy rakétasebességű növekedési pályára állította. Ám a politikai szereposztás mitsem változott. A párton belül minden reformnézetet valló embert elhallgattattak, nem volt helye semmiféle demokratizálódási folyamatnak. Ez Teng Xiao-ping két arca.

Az egyik háttérbe szorított reformer halála váltotta ki a Tienanmen téri mészárlás néven elhíresült lövöldözést. Hu Yao-bang, a reformer hivatalos temetésén – 1989 áprilisában – a Párt fejesei mondtak búcsúbeszédet, ám a téren lassan 150 ezer diák és értelmiségi gyűlt össze. Nem kellett sok hozzá, hogy a népgyűlés egy nyilvános demokrácia-tüntetéssé váljon. A tüntetés majd 50 napig tartott. A tömeg 1 millióssá nőtt és további 200 városban kezdtek mozgolódni az emberek. A nemzetközi média is megjelent. Aztán Teng meghozta a végzetes döntést és a fegyvereké lett a főszerep. Tankok és automatafegyveres katonák rontottak a tömegre. Az áldozatok számáról csak találgatások vannak. Állítólag az áldozatokat azonosítás nélkül tömegsírokba tették, amelyeket nem jelölnek a térképek. A Kommunista Párt ezzel az akcióval a maradék népszerűségétől is búcsút vett. Számos kínai vezetőben elevenen él a világtörténelemben számos alkalommal előfordult emberi jogi perek élménye, azaz a félelem, hogy egyszer majd a Tienanmen téri mészárlás felelőseit fogják számonkérni. A hivatalos verzió szerint a kínai rendőrségnek nem volt birtokában semmiféle tömegoszlató eszköz, ezért kért hathatós segítséget a hadsereg vezetőitől. Ez a demagógia csúcsa!

Kína azóta is töretlenül fejlődik, már ami a gazdaságát illeti, ám a demokratizálódás felé nem sok lépést tett. A népesség 70%-a ma is kicsiny falvakban él. Én őszintén megvallom, nem tudom, hogy az itt élő 1.3 milliárd ember tudna-e mit kezdeni a hirtelen rájuk szakadó demokráciával, avagy egy második Oroszország jönne létre, csakhogy hatszor akkora népességgel. Bár csak két hetet töltöttünk Kínában, az a vélemény alakult ki bennem, hogy az átlag kínainak nem sok vesztenivalója van. Márpedig azt az embert, akinek nem sok vesztenivalója van, nagyon könnyű mézesmadzag-ígéretekkel befolyásolni. És máris átbillen a szép demokrácia a rendkívül veszélyes anarchiába. A világtörténelem már számos alkalommal bebizonyította, hogy egy működő demokráciához erős középosztályra és értelmes ellenzékre van szükség. Nekem úgy tűnik, hogy a mai Kína mindkettőnek híján van. Remélem, a gazdasági fejlődés nemcsak a felhőkarcolók számát fogja növelni, hanem az életszínvonalat is.

Még mielőtt rasszistának és diktatúra-pártinak nevezne bármely emberi jogi aktivista is, szeretném, ha eljönne ide, és saját szemével tapasztalná meg a kínai valóságot. Aztán elgondolkodhatna azon, hogy mi a különbség a diktatúra, a demokrácia és az anarchia között, és leginkább azon, hogy a demokrácia vagy az anarchia nyerne-e?

Hong Kong és Makaó visszaszolgáltatása után joggal vetődik fel a kérdés: mi lesz Tajvannal? A kínai partok közelében fekvő sziget nem tartja magát a Kínai Népköztársaság részének. A kínai kormány nem titkolt szándéka Tajvan beolvasztása az anyaországba, ám erről a tajvani embereknek teljesen más a véleményük. Tajvanon működő demokrácia van, és a helyi kormány nem hisz az „egy ország – két rendszer politikában”.

Visszatérve a jelenhez, a Falhoz egy meredek emelkedő vezetett. Bár nem az a falrészlet volt a leglátogatottabb, nép itt is akadt bőven. Felfelé egy lanovkán mentünk. A Fal több mint 6,000 km hosszú, ám sok helyen csak a nyoma, illetve a romjai maradtak fenn. A Japán-tengertől húzódik egészen a Góbi sivatag keleti végéig. Számos kis leágazása van, ám fénykorában egybefüggő akadályt jelentett a hívatlan látogatóknak. Szinte végig a hegyormokon húzódik, ezzel is megnehezítve az áthatolást.

Átlagosan 10-15 méter magas, 4-6 méter széles, döngölt föld, kívülről kővel kirakva és megerősítve. 200-500 méterenként egy-egy őrtorony színesíti és néha egy komoly helyőrség. A horizont széléig követtük a hosszú csíkot, ami aztán a semmibe veszett. Tamás elmondta, hogy épp a napokban keresték meg azzal az ötlettel, hogy egy vállalkozó kedvű biciklista végig szeretne biciklizni a falon. Minden elismerésünk a bátor vállalkozózóé, de azért nem volna rossz, ha a saját szemével is megnézné vállalkozása célpontját. Azt hiszem, többet lesz a fiú nyakában a bicikli, mint ő azon.

Egy kis meglepetésként hó kezdett szállingózni, ami pár perc múlva elállt. Másfél órás sétát követően ültünk vissza autónkba. A visszaút sem volt eseménymentes. Ennyi barom sofőr nincs máshol a világon. Az egyik – nem is tudom, milyen jelzővel illessem – egy négysávos autóút dupla záróvonallal ellátott részén hirtelen megfordulásra szánta el magát, de mindezt a 100-zal teperő autók között. Szerencsére Tamás reflexei a helyükön voltak.

Mivel a gyomraink már jelezték, hogy gond lesz, egy jól ismert étterem előtt álltunk meg. Tamás rendelt elvitelre. Míg készült az ebéd, mi elgurultunk a közeli szupermarket felé CD-t venni. Már Gyula is említette az olcsó beszerzési forrást. Tamás ismert egy fickót, aki most is a helyén volt. Ki sem kellett szállnunk az autóból, a CD bolt házhoz jött. 1, azaz egy dollárba sem került egy CD és a legújabb kiadások is kaphatók voltak. A jogdíjakról inkább nem beszélnék. A sikeres CD feltöltés után kaptuk fel az elkészült ételt és vittük haza.

Az igazat megvallva, az elmúlt napok élményeinek hagyni kellett egy kis időt, hogy leülepedjenek bennünk. Így aznap délután egy nyugis szombat délutánt tartottunk. Attilával volt randink este 7 körül. Egy telefon térített vissza bennünket a kínai valóságba. A telefon másik végén egy Fülöp Feri nevű fiú beszélt és azt mondta, hogy 20 percen belül legyünk készen, mert megyünk vacsizni. És 20 perc múlva tényleg előállt Feri. Ő is kint tanult Kínában, aztán hazament, majd visszajött. Most egy izraeli-kínai étolajgyár pénzügyi vezetője. A magyarok, kérem, mindenhova beférkőznek. Mint minden magyar Kínában, ő is ismert mindenkit, „aki számít”, így Attilával is szoros kapcsolatban volt.

Feri egy ezeréves kínai Daihatsu-koppintással jött értünk. Arról csak halvány fogalma volt, hogy hova is megyünk, ám egy félórai mobiltelefonos konferencia-beszélgetést követően megálltunk a keresett jugoszláv étterem előtt. A poénokra nem kellett két percnél többet várni és a rántott hús is arra emlékeztetett, hogy van miért hazamenni. A fő témának a kínai ember és az ő magatartása szolgált. A köpködés, a megbízhatóság, munkakedv, kezdeményezőkészség és annak hiánya, a falkaszellem fogalmai voltak napirenden. Éjfél után fuvarozott Feri haza bennünket. Ám mi nem a logikusnak tűnő lefekvés mellett döntöttünk, hanem a házimozi – VCD – elé telepedtünk egy-egy üveg sörrel. Csak 4 körül kerültünk ágyba. Eszter ideológiát is talált: másnap úgyis vonatos éjszakánk lesz, ott úgyis nehezebb aludni, tehát fáradtan kell felszállni a vonatra, ami azt jelenti, hogy ma éjszaka nem kell sokat aludni.

Vasárnap óracsörgésre ébredtünk. A vonat délután fél négykor indult, de előtte mi még szerettük volna megnézni Peking legszebbikének mondott templomát, a Láma Templomot. Ez járásnyi távolságra állt otthonunktól. Az útkereszteződésekben mindketten folyamatosan körbe pásztáztuk a terepet. Errefelé bárhonnan, bármikor és bármilyen jármű jöhet a táblák és lámpák tájékoztató jellegéből adódóan. A templomot egy eldugott kis tábla jelölte. Valóban rávert az eddig Pekingben látott nevezetességekre. A Kulturális forradalom (1966-67) évei alatt és azt követően bezárták, csak az 1970-es évek végén nyitotta ki kapuit újra.

Elbúcsúztunk Judrától és Tamás segítségével délután 3-ra kint voltunk Peking legnagyobb pályaudvarán. Egy hatalmas, modern, monstrummal néztünk farkasszemet. A tolakodás már lezajlott, mire beértünk, így a saját tempónkban jutottunk le a peronra. Megkaptuk az ágyjegyünket, ami ezúttal is felsőágyassá tett bennünket. Irány Xian és a híres agyaghadsereg!

Ha ma indulnánk….

Ha ma indulnánk remélem sikerülnu a személyes kapcsolatainkra támaszkodva ismerősöket találni és velük felfedezni az azóta rengeteget változott Kínát.

Tamással a Nagy Falhoz vezető út így nézett ki, a városi túráinka nélkül: