400–405. nap, Szíria – Törökország – Bulgária – Jugó – Horvátország

Ezt az utat Horvátországban zártuk, ahol ismerősök fogadtak minket.

Damaszkuszban a főpályaudvaron tett ki minket a busz. Otthonosan mozogtunk, hiszen a főpróbaúton már megismertük az itteni viszonyokat. Tudtuk, hol vannak a megfizethető szállások, a látnivalók és a piacok. Tulajdonképpen nem is időznénk itt, ha az autónk már valamelyik kikötőben lenne, de az még úton van és a napokban derül csak ki, hogy mikor ér Isztambulba. Bevettük magunkat az egyik turistaparadicsomnak számító szálláshelyre és indultunk a szukba (arab piac), amely most csupán félgőzzel üzemelt. Az ok a vezér, Hafez Al-Asszad halála, ami alig 10 napja történt. Akkor még Ománban tartózkodtunk. Asszad 30 évig volt hatalmon, abszolút diktatúrát tartva fenn. Kiszemelt utódja –idősebb fia – egy 200-zal haladó Mercédesz sofőrjeként vétett el egy kanyart és halt meg autóbalesetben. A valószínű utód a második fiú, egy csendes szemorvos, Bassar Al-Asszad.

Az Omayyad mecset, a mellette álló római romok mind-mind úgy tündököltek, mint egy évvel korábban. A síita mecsetben most is Khomeini ajatollahhoz imádkoztak és Eszterre ismét hosszú lepel került. Hazafelé menet beugrottunk egy internetes helyre. Ilyen 15 hónapja még nem volt Szíriában. A hotmailre egészen furcsán jutottunk fel, valahogy egy jordán szerveren és 57 biztonsági kapu kijátszásán keresztül. Kiderült, hogy hajónk késett néhány napot, de úton van már és Isztambul előtt ki fog kötni az olasz csizma orrában, Szicília szigetével szemben. Mivel oda több, mint egy héttel korábban érkezik autónk, mint Isztambulba, módosítottuk a célállomást: Gioia Tauróban fogjuk viszontlátni hűséges társunkat úgy 10 nap múlva. Olaszországba nem szándékoztunk menni, de ez a kis módosulás mit sem számít már.

Az arab világ számomra egyik legfinomabb eledele a kebabhoz hasonlatos shawarma. Meg tudnék enni belőle zsinórban 10-et, annyira ízlik. A 400. nap estéjén is ezzel ünnepeltük a kerek fordulót. Este elgondolkoztunk az előttünk álló két hét forgatókönyvén. Egészen vad ötletek merültek fel. Úgy döntöttünk, lassan elkezdünk Olaszország felé haladni…

A következő nap csak későn kezdődött. Egy kis napló, egy kis reggeli. Egy kis séta. A legérdekesebb látnivalót a vasútállomás kihalt vágányain álldogáló néhai Orient Express egyik kocsija tartogatta. Rajta az útirány: Damaszkusz – Aleppó – Isztambul – Szófia – Belgrád – Budapest – Bécs – München – Strassbourg – Párizs. Utoljára a világháborúk előtt tehette meg az egész utat ez a járat. Elsétáltunk az óvárosba, hangulatos sikátorok, kávézók és öreg falak között. Damaszkusznak, sőt, egész Szíriának varázsa van. Talán ezért is került a legkedvesebb 10 ország közé.

Másnap reggel ismét felcuccoltunk és nekivágtunk az Aleppóig tartó párszáz kilométernek. Az autópályán ezúttal is megmosolyogtuk a középen legelő birkákat, a szemben közlekedő buszokat és az út mellett integető stopposokat. Aleppóba dél körül értünk. Megtudtuk, hogy Antakyába – a török határvárosba – másnap reggel indul egy busz. Mindez kitűnően illett terveinkbe. Bevettük magunkat az egyik vendégházba és régi barátunk, Hasszán keresésére indultunk. Vele is első utunk során találkoztunk, neki magyar a sógornője. Hasszán boltja azonban aznap Hasszán nélkül üzemelt. Megtudtuk, hogy nemrég nősült és éppen nászútra készül. Az egyik barátja ragaszkodott hozzá, hogy meglátogassuk. Egy emeletes ház második emeletén leltünk rá ifjú felesége társaságában és készülődés közepette, két órával Egyiptomba indulása előtt. Rögtön készült egy kis tea.

A szuk – bár itt is visszafogott tempóban üzemelt – ismét felejthetetlen nyomot hagyott emlékezetünkben. Megvettük az utolsó ajándékokat – természetesen kemény alkut követően – és egy másik shawarmán csámcsogva estünk be vendégházunkba. Itt is lehetett diákigazolványt és fénymásolt útikönyveket vásárolni, bár a házmester kérte, hogy ne verjük nagydobra, csak nekünk ajánlotta.

Másnap reggel a buszunk fél 9-kor indult. A szír villámlátogatás után nekivágtunk Törökországnak. A határra menet a buszon összeakadtunk egy komával, aki a turistahivatalban dolgozik. Elmeséltük neki történetünk egy részét, s máris meghívott bennünket lakába. Megadta a telefonszámát, ha legközelebb jövünk, mindenképp hívjuk fel. A buszon mindössze öten utaztunk. Ám, mint megtudtuk, az nem az utasokon kereste a pénzt, hanem a hatalmas gázolajos tankján. Mivel Antakya csak 40 km-re van a határtól, oda majdnem teli tankkal érkezik a busz. Itt leszívják belőle a több száz liter gázolajat és az üzlet megköttetik. Ugyanis a gázolaj ára még mindig hatszor annyiba kerül Törökországban, mint Szíriában. Mondhatnánk azt is, hogy az utas az alibi. A határon összefutottunk a néhai turistahivatalos barátunkkal. Eszembe jutott utolsó kérdése, mikor kevesellte a borravalót 15 hónappal korábban: „Te diák vagy?”

A török vízumot a határon szereztük be. És nemsokára Antakya buszállomásán vizslattuk az isztambuli csatlakozási lehetőségeket. Szinte óránként indultak járatok Isztambulba, ám a mi csatlakozásunk csak délután volt esedékes. Antakya érdekes város, hívhatnánk a Közel-Kelet és Európa közötti kilövőállásnak is. 24 óra alatt el lehet jutni a Boszporusz partjára, az egyiptomi határra, vagy akár Irakba is. A mi buszunk majd 20 órán keresztül haladt rendíthetetlenül, először észak, majd nyugat felé. Iskenderunnál láttuk meg a Földközi-tengert. A Hasan Dagi nevű hegynél az éjszaka közepén álltunk meg. Hál’ Isten, liba nem utazott velünk, és nem kellett 40x160 cm-es ágyon sem utaznunk, mint 62 nappal korábban Kínában.

Törökországban vigyázni kell a pénzzel, helyesebben az azon szereplő nullákkal. Egy dollár félmillió török líra, azaz oda kell figyelni, hogy 5 vagy 6 nulla van-e rajta. Isztambul hatalmas, többszintes buszpályaudvarára dél körül érkeztünk. Kis kérdezősködés után megtudtuk, hogy buszok szinte óránként indultak Bukarestbe. Ám mi nem akartunk Bukarestben éjszakázni. Találtunk egy Münchenbe induló járatot is, ez tűnt a legjobbnak számunkra. Görögországba is indultak járatok, de Olaszországba nem.

A buszjegyeket német márkában mérték. Függetlenül a célállomástól, 50 DEM volt az ára. Az osztrák – szlovén határig terveztük a fuvart. Az autóbusz indulása előtt akadt még 2 óránk. Internet után néztük, ahol megtudtuk, hogy autónk július 6-án érkezik Gioia Tauróba, tehát addigra kell ott lennünk, alig több mint egy hét múlva. Üzenetek tucatjai hagyták el azt a kis internetlelőhelyet…

A buszban csak 10 utas foglalt helyet, majd visszafelé lesz teli hazasiető vendégmunkásokkal. A menet nem volt sietős. Először Edirnében álltunk meg, hogy mindenki meg tudja vásárolni az egynapi betevőjét. Hogy mikor érkezünk majd az osztrák-szlovén határra, azt csak becsülni tudták, a jugó határtól függ, mondták. Az edirnei megálló után a határ menti vámmentes boltban tankoltak fel vendégmunkásaink. Mikor kiderült, hogy minket nem érdekel az olcsó cigi és szesz, mindkettőnk nevére vásárolt a sofőrünk mindkét élvezeti cikkből. A határ egy óra alatt megvolt, ám utána ismét egy hosszú megálló következett. A fiúk jól tudták, hogy mi hol olcsó. Törökországban a fűszerekből vásároltak be, a határon szeszből és cigarettából, a bolgár oldalon pedig hatalmas sajtok kerültek fel a buszra.

A tempó elkeserített mindkettőnket. Éjfél felé járt már és még mindig csak párszáz kilométert haladtunk. Bulgária bombaszaggatta-jellegű útjain hajnalra értük el a jugoszláv határt. Ott félreállítottak bennünket és a benzint szállító tankautók kaptak elsőbbséget. Azt nem tudom, hogy legális vagy illegális üzemanyagexport áramlott-e át Jugoszláviába, ami ENSZ embargó alá esett azokban az időkben. A tankautók sora végtelennek tűnt.

Mint kiderült, a jugók ki nem állhatják a törököket, és ez volt félreállításunk oka. 2 órát várakoztunk úgy, hogy ránk se bagóztak. Eközben három másik – nem török rendszámú – busz is átjutott a határátkelőn, ám mi maradtunk. Nagy sokára egy határőr jött fel és begyűjtötte az útleveleket. Lefelé menet egy karton cigaretta becsusszant a zubbonya alá. Még két karton Marlboro cserélt gazdát, mielőtt több mint háromórai vesztegzár után bebocsátást nyertünk ebbe felbomló országba. Azt tudtuk, hogy a NATO bombázta az országot és azt is, hogy Koszovóban gerillaháború folyik. Autóval természetesen Romániát választottuk volna, ám az útvonal most nem rajtunk múlt.

Gyönyörű folyóvölgyekben haladtunk, apró szorosokon át. Már majdnem élvezni kezdtük a tájat, mikor egy rendőr meszelt le bennünket. A sofőr automatikusan egy karton cigaretta kíséretében adta át a papírokat a korrupt közegnek. Az tessék-lássék körbejárta a buszt, aztán visszaült öreg Ladájába és várta a következő „fejőstehenet”. Néha láttunk egy romos épületet, ami a bombázásról tanúskodott. Belgrádon hamar túljutottunk. Kora délután értünk a horvát határhoz. Ott végre megérkeztünk „Európába”. A sebtében felépített határállomáson az őr mosolyogva ellenőrizte útleveleinket és nem értette, miért nyújt feléje a sofőr egy karton cigarettát. Megszűnt a belső, megmagyarázhatatlan szorongás. A kitűnő úton faltuk a kilométereket.

Engedtünk a kísértésnek és a magyar határhoz legközelebbi autópályamegállóban búcsút vettünk utolsó buszunktól. Egy telefon és néhány perc múlva Nemes Kriszta – otthoni helytartónk – gurult be a rég nem látott Renault-val. Hazamegyünk inkognitóban, mondhatjuk úgy is, átutazunk kicsi hazánkon!

Ha ma indulnánk….

Sajnos az akkori új szír elnök folytatta apja diktatúra politikáját és 11 év múlva elkezdődött a szír polgárháború, Asszad 2024 decemberében elmenekült Szíriából, ám a helyzer ma sem rózsás arrafelé, tehát ma semmiképpen sem mennénk Szíriába. És valószínűleg Jordánia is kimaradt volna.

Az út, amit megtettünk nagyjából így nézett ki, 2 éjszakát is buszon töltöttünk: