405–410. nap, Átutazóban

Bár 407 nap után újra itthon voltunk, a kaland csak akkor fog véget érni, ha szeretett autónk is hazaér.

A szemfüles olvasó kiszámolhatta, hogy a horvátországi randevú és az autó érkezése között még volt egy hét. Mit is tegyünk ezalatt? Gondoltuk, meglepjük az otthoniakat. Ahogy közeledtünk a magyar határ felé, úgy kezdődött meg otthon is a szervezkedés. A szüleink és közeli barátaink összesúgtak és a mellébeszélésből tudhattuk, hogy valami meglepetés készül.

Mindenki úgy tudta, hogy autónk Isztambulba érkezik és Nagylak lesz az a határ, ahol ismét magyar földre lépünk. Arról „elfelejtettük” értesíteni őket, hogy a terv megváltozott és Olaszországból fogunk érkezni. Hazaugrunk és meglepjük azokat, akik minket akartak meglepni! Abból az isztambuli internetkávézóból egy kivételével „hamis” üzeneteket küldtünk. Abban a kivételes levélben megadtuk Krisztának a találka paramétereit. Ő természetesen falazott nekünk. Egyedül lakótársa tudott érkezésünkről, aki abban az esti órában éppen a vacsoránkon ügyeskedett, míg Krisztával mi Pécs felé tartottunk. Azt hiszem, ezt hívják „kegyes hazugságnak”.

Kriszta azonnal megállapította, hogy lefogytam, ám a stílusom, modorom mit sem változott, pedig „ráfért volna”, ahogy ő fogalmazott. Krisztának örökre adósai maradunk mindazért a segítségért, amit utazásunk során nyújtott. A számos telefon, fax és e-mail nélkül, amit ő küldött érdekünkben, nem lett volna ilyen sikeres utunk. Egy igaz barát ő.

A drávaszabolcsi határon léptünk magyar földre. Ezt semmiképpen nem tekinthettük „hivatalos” hazaérkezésünknek, hiszen „családunk” harmadik tagja épp akkor haladt át a Szuezi-csatornán egy sötét konténerbe zárva. Pécsen nagyszerű vacsorát kaptunk és nem győztünk válaszolni a sok-sok kérdésre. Közben édesanyám hívott telefonon. Elmondtuk, hogy Isztambulban vagyunk és terv szerint július 10-e körül fogunk hazaérni. Néma cinkos mosolyt véltem felfedezni a körülöttem ülő három arcon.

Kriszta nagy bánatára a tőlünk kölcsönkapott autót vissza kellett adnia. Ezzel vágtunk neki a Szennáig tartó 80 km-nek. A benzinárak ismét elszaladtak, Pécsett épült egy új Tesco, más változás nem tűnt fel. Az udvarunkba beérve megnyomtam a dudát, édesapámat próbáltam utánozni, aki rendszerint így jelzi, hogy hazaérkezett. A lépcsőházból kilépve először a megdöbbenés aztán egy széles mosoly volt édesanyám arcára írva. „Isztambulban vagytok, mi?” – tört ki belőle a boldog nevetés. Azt hiszem, édesanyám volt az egyik olyan személy, aki végigaggódta az elmúlt 406 napot.

Édesapám nem volt otthon. Édesanyám rögtön telefonált neki és valami hamis indokkal hazahívta. Ő is kíváncsi volt az arcára, mikor meglát bennünket. Az „öreg” hangosan kiabált fel a lépcsőházból, mikor hazaért: „Ez a kocsi Krisztánál volt, nem? Hol van a leányzó?” Mikor belépett a konyhába és meglátta egyszem fiát, nem tudott szólni. Mintha nem a valóságot látná. Fél percig állt az ajtóban némán, aztán ölelt magához. Apám nem egy olyan fajta ember, aki könnyen kimutatja az érzelmeit. A mogorva arc azonban érző szívet rejt, még akkor is, ha ő ezt sosem ismerné el. Azon a délelőttön neki is könnyek szöktek a szemébe.

Édesanyám nagy sumákoknak nevezett bennünket és azon sajnálkozott, hogy ha tudta volna, akkor most terülj asztalkám várt volna reánk. Egész nap a házban maradtunk és szüleim lelkére kötöttük, hogy senkinek egy szót se szóljanak a hazaérkezésünkről. Néhány nap múlva amúgy is Olaszországba kell mennünk. Aznap este végre ismét szörfözhettem a TV-csatornák között. Édesanyám mindig ott akart lenni, ahol mi vagyunk.

Pénteken reggel indultunk el Szombathelyre, Eszter édesanyjához. Ő még dolgozott, ám Eszter öccsét, Balázst otthon értük. Ő sem arról híres, hogy könnyen kimutatja érzelmeit és ez most is igaznak bizonyult. Eszter édesanyja azonban könnybe lábadt szemekkel ölelte magához elsőszülött gyermekét, immár több mint 400 nap után. Ő is – édesanyámhoz hasonlóan – arra gondolt, hogy majd ők fognak meglepni minket. Ám mi gyorsabbnak bizonyultunk. Szinte azonnal indultunk Sopronba, ahol Rékának – Eszter húga – a még sosem látott, majd’ egy éves Anna nevű leányával szerettünk volna először találkozni. Az interneten keresztül már érkezett számos fénykép, de az élő találka aznap délutánra maradt.

Balázs ügyesen csalta lépre Rékát, aki a bejárati ajtóban nem öccsével, hanem nővérével találta szembe magát. Réka egy röpke pillanat alatt felkapta nővérét és többször megpördült vele. Szeméből boldog könnycseppek hullottak. Annácska hamar befogadta a nagynéniként becsöppent Esztert, ám engem csak messziről szemlélt. Biztosan a bajszom miatt. A 407. napunk estéje közelített. Mondhattuk volna, hogy íme megcsináltuk, hazaérkeztünk. Ám mi hárman hagytuk el kicsiny hazánkat és a „családunk” harmadik tagja még úton volt. Majd, ha ő is magyar földön lesz, akkor ér véget a kaland. Addig marad az átutazói státusz.

Az elkövetkező 3 napban szinte ki sem mozdultunk a lakásból. Aludtunk, videóztunk és a naplóinkat próbáltuk naprakésszé tenni. Az interneten egy üzenetre vártunk, egy pontos dátumra, amikor hű autónk befut az olasz kikötőbe és mi ismét felvehetjük. A levél július 2-án, vasárnap este érkezett. A hajónk július 6-án fut be Gioia Tauro kikötőjébe. Tehát nekünk 5-én ott kell lennünk.

Ha ma indulnánk….

Ha ma indulnánk akkor sajnos a mai geopolotikai helyzet valószínűleg kizárná a Közel-Kelet beiktatását. Talán Egyiptomból hajóznánk át Európába.

Szombathelyről kezdtük el a hando.hu onlap megtervezését, amit az utazás előtt beindítottunk volna.

Az út, amit megtettünk nagyjából így nézett ki:

Anna és a család

Vissza a blog oldalra

Legutóbbi bejegyzések

Minden bejegyzés