411–418. nap, Az utolsó kilométerek

Július 4-én korán reggel indultunk útnak Balázzsal és Áronnal, Eszter unokaöccsével a család Suzukijával. Áron nagyon örült ennek a nem várt vakációnak. Szlovénia után Olaszország következett. Láb a gázpedálon, szem az úton, ám a gondolataim már teljesen máshol jártak.

Az olasz autópályán sorra vonultak el szemem előtt a kalandok: az izlandi hánykolódó komp, a Niagara látványa, a grizzly medvék és az Északi Sarkkör, a Grand Canyon hatalmas vihara, az Apolló űrhajó, mely embert vitt a Holdra, Teotihuacan óriási piramisa, aztán a ventillátoros randevú, aminek nyoma örökre a homlokomon marad. Carmen mosolygós arca és Tikal maja piramisai, a közép-amerikai tramitadorok, a hondurasi egysávos főút, a Volcano Arenal vörösen izzó lávája és a Panama-csatornán átúszó hatalmas hajók. Az Egyenlítő és Otovalo piaca, a perui Andok 20 km/h-s átlagsebessége és a Machu Picchu lenyűgöző látványa. A Titicaca-tó érdekes kompjai és a kokainút Brazíliába, ahol csörlőznünk kellett és autónkban is mélyre ható nyomok keletkeztek, a Pantanal krokodiljai, a riói nászutas hangulat, az Iguazu lenyűgöző méretei. Hihetetlennek tűnt, de ezt mind megéltük.

Aztán ott voltak Buenos Aires színes házai vagy a Valdés-félsziget bálnái, Patagónia 60 méteres gleccserei, a nyári karácsony, a húsvét-sziget varázslatos kőfejei, Új-Zéland természeti csodái, az ausztrál kenguruk, a varázslatos óceánpart és a távoli outback az Uluru monolitjával, a sósvízi krokodilok, a korallzátony és a sydney-i operaház. Aztán Szingapúr vallási kavalkádja, a kualai Twin Tower, Bangkok gyönyörű palotái és utazásunk csúcspontja, Angkor, a varázslatos Kambodzsában.

Hong Kong felhőkarcolói, Kanton és egész Kína igénytelensége, a sanghaji kontraszt, a pekingi szmog és a Nagy Fal látványa, a xiani agyaghadsereg és a Jangce folyó szurdokai, a sosem feledhető alvóbusz. Órákig tudnám sorolni csak a fontosabbakat is. A chengdui óriáspandát, a lhászai Potala palotát vagy a monostorok csendjét. A Barátság Főútvonal nomád népeit és a világ tetejét, a Mt. Everestet. A katmandui nyugalmat, az Annapurna 8 ezres csúcsait vagy a csöppnyi vízi erőműveket.

Az indiai tömegeket, a Gangesz halottégetőit vagy a Taj Mahal fehér márvány csodáját. A delhi szent teheneket és az amritsari Arany Templomot. Az ománi kincsesládát, az arab reggeliket és Esztert a teve hátán. A szaúdi konzul sunyi képét, igen voltak megpróbáltatások is. Ám azok rögvest eltörpülnek, ha a petrai romokra vagy a Holt-tengeri lebegésre gondolok. A damaszkuszi fűszerpiac vagy az aleppói szuk, úgy ötlöttek fel mintha tegnap jártunk volna ott.

És akkor a kedves emberekről még nem is szóltam. A Buckmanok, Mike Portlandben, vagy a Flumok, akik megajándékoztak bennünket barátságukkal. Carmen, aki Guatemalában várt reánk ismeretlenül és családtaggá fogadott bennünket, mikor mindkettőnket láz gyötört. A P&O Nedlloyd munkatársai, Isis, Walter, Sylvia és CC Fernandez mindannyian messze túlmentek azon a segítségen, amit munkakörük megkívánt volna. Maurício vagy Fecó úr Buenosból, Rick és Thérése, akik révén ausztrál farmtulajdonosok lehettünk 10 napra. Fiona és Tim, vagy a kínai magyar különítmény, Attilával az élen. Mindez egyet bizonyít számunkra, azt, hogy kedves emberből mindenhol van, csak meg kell találni őket!

Az állatokból is kijutott szépen. A vad grizzly medvék, az apró kis bocsok vagy a sunyi csörgőkígyó a Grand Canyonban. A cifra papagájok, az életveszélyes krokodilok, az Andok lámái és az ecuadori iguánák. A pingvinek, a bálnák és az óriásfókák. Ausztrália kengurui vagy az álmos koala maci és az importált tevék, az új-zélandi delfineket majdnem kifelejtettem. Ázsia majmai, az elefántok és a tibeti jak. Az arab világ tevéi és az ománi óriásteknősök…

Ábrándozásomból az autópálya fizetőbodegája térített magamhoz. Naplemetekor betértünk San Marino városállamába. Egy aranyos kis mesevilág. 1993-ban jártam itt először. Akkoriban minden boltban megkínáltak bennünket valamilyen alkohollal. Mire befejeztük a városnézést, kellemesen be is csíptünk. Igen, az alkohol különböző fajtái rendkívül olcsók itt. Az utolsó kedd estét Ancona mellett töltöttük egy frissen aratott búzamezőn, a szabad ég alatt. Gioia Tauróba, az olasz csizma orrába szerdán villanyoltásra értünk. Szicília partjai tisztán látszottak. Elképzeltük a Stromboli vulkánjából vörösen kiszökő lávát.

Csütörtökön reggel nyitásra már ott toporogtunk a vámügynök ajtaja előtt. Bár Európában voltunk, egy konténernyitás azért itt is időbe és sok-sok papírba telik. A hajónk megérkezett, de a lepakolás az éjszakába nyúlt. Egy közeli tengerparti üdülőben vettünk ki egy szobát. Az utolsó fizetős éjszakánkat töltöttük abban az itáliai kisvárosban. A fiúk leugrottak a tengerpartra a hullámokkal játszani, az én tekintetem azonban megakadt a távoli konténerterminálon. Talán épp most emelik le a hajóról autónkat…

Reggel a vámügynök előtt értünk be az irodába. Ő – látva elszántságunkat – legjobb emberét állította rá ügyünkre. Az illető minden trükköt bedobott a mielőbbi konténernyitás érdekében. Alig egy óra múlva egy érdekes járgány hozott egy konténert, benne a GPJ 448 rendszámú autóval. Legszívesebben rögtön beültem volna és tepertem volna hazáig. Ám addig még pontosan 5 pecsétre és 6 aláírásra kellett szert tennünk. Annyira lázban égtem, hogy elfelejtettem a visszajáró 10 dollárt felvenni!

Kora délután vágtunk neki az utolsó 2,000 km-nek. Csak tankolni álltunk meg, a betevőt az autóban vettük magunkhoz. Autónk már másodszor járta meg ezt az utat, hiszen 1998 októberében már elvitt egyszer bennünket Szicíliába. A Vezúv valaha füstölgő csúcsát hátrahagyva Nápoly és Róma mellett még világosban haladtunk el, ám Firenze környékén már a csillagok vigyáztak ránk. Bologna mellett egy autópálya-pihenőben húztuk fel utoljára a sátrat, ott is csak egy-két órára. Hagytam Áront a sátorban aludni, én beértem a friss illatú zöld gyeppel is.

A hajnal hasadtával ismét útra keltünk. Hol Eszter vezette a karavánt a Suzukival, hol pedig én, hős autónkkal. A szlovén határra már kongó tankkal érkeztünk. Egy alpokaljai autópálya-pihenőben megéheztem. Egy madárlátta májkonzervet kezdtem el pusztítani. Eszter is evett volna, ám a konzervekre már nem tudott nézni. Bement a boltba és egy jégkrémet majszolva jött elő. Látva kérdő tekintetemet, csak ennyit mondott: „Ugye nem baj?” Hát hogy lenne…

4 körül értünk a magyar határra Rédicsnél. Én egy hetes szakállal, tiszta, ám foltos pólóban, biztosan az ausztrál Kathrine-ben lett foltos, amikor már nem válogattuk szét a fehér ruhát a színestől. Eszter sem festett úgy, mint aki épp estélyre készül. A pecsételés hamar megesett, bár a határőr sokáig időzött útlevelünkkel. Ám a vámosnak szemet szúrtunk, ami egyáltalán nem meglepő. A köztünk lezajlott párbeszédet idézem, megéri.

„Honnan jönnek?” – kérdezte gazdaságunk éber őre. Most erre mit válaszolnál? Egymásra néztünk és nem tudtuk, hol is kezdjük. Ez a bizonytalanság egyből szemet szúrt hős vámosunknak.

„Hohó, haboznak, biztos sumákolnak!” – gondolhatta ő.

„Egy Föld körüli útról.” – hangzott a válaszunk, amire vámosunk nem volt felkészülve.

„Ez érdekes. Nagyon érdekes.” – mondta a koma és közben felhúzott szemöldökkel méregetett engem, Esztert és az autónkat. Úgy tűnt, nem tudta, hogy komolyan beszélünk-e, vagy csak palira akarjuk venni őt.

„Nyissák ki a csomagtartót!” – rendelkezett, miután visszanyerte magabiztosságát. Engedelmesen nyitottam ki a csomagtartót, vigyázva, nehogy egy koszos nadrág hősünk arcába hulljon.

„Ezeket a gumikat vették vagy vitték?” – alliterált költő módjára az egyenruhás, mikor meglátta a nagy számú gumit. Ha vettük volna, akkor is azt mondtam volna, hogy vittük.

„Természetesen vittük, csak eltérő a mintázata.” – replikáztam.

„Ez nagyon érdekes.” – hangzott el ismét. Időközben a másik vámos útlevelünket böngészte. Egy idő után hangosan sorolta az országokat:

„Guatemala, Honduras, Nicaragua, Panama…” – ezzel egyidőben a kételkedő vámos megtalálta az ajtón lévő matricát, ami az útvonalunkat ábrázolta.

„Elvámolni valójuk van-e?” – tette fel utolsó kérdését törvényeink őre.

„Nincs.” – válaszoltuk megadóan és a sorompó felnyílt. Eszterem visszaszólt búcsúzóul:

„Nézzék a tévét hétfőn este, benne leszünk!”

„Melyiken?” – kiáltottak utánunk, ám mi már alig hallottuk azt.

Ismét hazaértünk, ezúttal mindhárman, ahányan elhagytuk ezt a kicsiny országot 416 nappal ezelőtt. Az első benzinkútnál megtöltöttük kongó tankunkat és egy óra múlva már Szombathelyen pihentünk. Este ismét Szennában, szüleim házában hajtottuk álomra fejünket. Nem akartunk ünneprontók lenni, de meg kellett mondanunk, hogy a házi rakott káposzta helyett, a 89 elfogyasztott töltöttkáposzta-konzerv után igazán jól esne egy kis bableves… Fel sem fogtuk, hogy hazaértünk, tulajdonképpen ismét „vendégségben” voltunk, ezúttal szüleimnél, a 256. szálláshelyünkön, a 415-ödik éjszakánkon.

Másnap már reggel hétkor faggattam édesanyámat az elmúlt 416 nap eseményeiről. Mivel magyar újságot ritkán láttunk, TV-t pedig egyáltalán nem, ezért óriási hiányosságokkal küszködtem a „magyar viszonyok” terén. Messze nem vagyok annyira aktív politizáló alkat, mint egy átlag mexikói, de azért szeretek tisztában lenni a körülöttem lévő világ dolgaival.

Délben vendégeket vártunk, nem is akárkiket. Az argentin tanácsos úr, Balogh Fecó (úr) töltötte éves szabadságát itthon és a környékünkön lévő birtokát látogatta. Az egyik ok, amiért erre a napra haza kellett érnünk, a Balogh család várt látogatása volt. Fecó családja és barátai ebéd után futottak be. 7 hónapja váltunk el a világ túlsó felén és íme, most újra találkozunk. A viccelődés és ugratás természetesen ezúttal sem maradhatott el. Alighogy elváltunk tőlük, befutott a Somogyi Hírlap egyik újságírója és elkészült a „Világutózók” első cikke.

Este 6-ra már Pomázon kellett lennünk, valami meglepetés készült. A szentendrei elágazóban a tűzoltóság egyik járműve várt reánk és Eszter családja mellett a László család, akikkel utoljára 11 hónapja találkoztunk San Franciscóban. Utunk a művelődési házba vezetett, ahol a helyi Önkéntes Tűzoltók rendezvénye zajlott. Érkezésünkkor megszakították a műsort és megtörtént az első hivatalos köszöntés. Hagytuk, hadd sodorjanak minket az események. A házunkhoz vezető út megújult, a bejárati ajtó előtt egy nagyszerű felirat fogadott bennünket: „Isten hozott a Vándor Kempingben!”, majd alatta: „Világjáróknak kedvezmény”. Hazaértünk!

A rokonok felváltva kérdeztek, mi pedig újra felfedeztük a házunkat. Kati, a lakónk patyolat-tisztává varázsolta a lakást. A dolgozószobámban dobozban álltak a cuccaink, oda költöztettek minket. A következő hetekben ismét birtokba kell vennünk házikónkat. Azon az estén későn jött álom a szemünkre.

 Hétfőn, utazásunk hivatalosan is utolsó napján, a sajtótájékoztató előtt kedves barátunk, Velich János grafikus stúdiójához vezetett utunk. János és munkatársa, Ági pillanatok alatt varázsolták fel a 40 ország nevét autónkra, illetve a főbb mutatókat: 418 nap, 40 ország,110,000 kilométer, 6,000 fénykép, 100 új barát. És az új szlogen, amit immár joggal írhattunk fel autónkra: „Ne csak álmodd, vágj is bele!”

A Hősök terén köszöntésünkre felvonult az újonnan megalakult Toyota 4WD Klub színe-java, természetesen Öhler Józsi, a klubelnök vezetésével. Közeli barátaink, munkatársaink is eljöttek gratulálni, sokan közülük ott voltak indulásunkkor is. Az újságírók kérdeztek, a fotósok pózolásra kértek fel, a TV-knek interjút adtunk. A rendőrök berezelhettek a sok sáros terepjárótól, mert eltanácsolták őket a térről, mondván, nincs „területfoglalási engedélyük”. Mi eközben 200 méterrel odébb már azt sem tudtuk, hogy melyik kérdésre válaszoljunk.

Egy újdonsült barátunk is meghúzódott a sokaságban. Ő hozta ki a Toyota szervizek listáját indulásunkkor, és ő viselte gondját pótalkatrész-igényeinknek. Bár csupán egyszer találkoztunk, az internetes kapcsolattartás során kiderült, hogy ő is a „mi fajtánkból” való, azaz a gondolkodásmódja szinte azonos a miénkkel. Mikor terepjárós barátaink azt kérdezték, „Hol a Toyota cég, tőlük ki gratulál?”, ő csak szomorúan rázta a fejét, hiszen ő is magánemberként jött üdvözölni minket, nem a cégét képviselte. Eszembe jutott a Toyota Motor Hungary PR-esének legutóbbi levele, amiben ajánlottuk, hogy jelenjenek meg ők is hivatalosan. A remek szakember csupán ennyit írt: „Engedje meg János, hogy mi döntsük el, nekünk mi a jó.” Hogyne engednénk meg!