Zárszó

Esténként napokig nem jött álom a szemünkre. Talán, mert nem fújt keresztül a szél a szobán, mint ahogy azt sátrunkban megszoktuk, talán, mert elszoktunk a rendes ágyaktól, vagy, mert nem gyalogoltuk le a napi 5 kilométerünket. Az első éjszaka hajnali két óra körül fogtuk régi, másfél személyes szivacsunkat, kitettük a szellős nappali szobába és azon próbáltunk meg aludni. És ez így maradt még két hétig. Szerencsésnek éreztük magunkat, nagyon szerencsésnek. És igazi Világpolgárnak, akiknek sikerült egy kicsit megismerni Földünk 4 kontinensét, az ott élő embereket, kultúrákat, természet és ember alkotta csodákat és mi mindent még!

A tanulságokat kezdtük sorra venni egy-egy nyugis vacsora után, barátaink körében. Magyarországon sikk panaszkodni az életszínvonalra, az árakra vagy éppen az autópályadíjra. Érdekes, Kambodzsában nem az. Pedig az ott élő emberek boldogok, ha van vacsorájuk, és nem lőnek rájuk sehonnan. Ahhoz, hogy értékelni tudjuk, hogy van nadrág a fenekünkön, hogy iható a csapvíz, és hogy nem kell az aznapi betevőn aggódnunk, látni kell egy indiai, ecuadori, de leginkább egy kambodzsai falut. És boldognak érezhetjük magunkat, hogy itt, Magyarországon születtünk. Tetszik, nem tetszik, hazánk népessége életszínvonal szempontjából Földgolyónk felső 15%-ához tartozik.

A 40 országból 33-ban vennünk kellett a vizet, mert az nem volt biztonsággal iható. Dél-Amerikában már megtanultuk, hogy ha valaki azt mondja, hogy az utak kitűnő minőségűek, az csupán annyit jelent, hogy azon két nappal azelőtt elindult egy autó. Hogy célba is ért-e? Az egy másik kérdés. Akármilyen hihetetlen, boldogok voltunk, ha fizetni kellett az útért, mert az azt jelentette, hogy van út!

Az emberek mindenhol kedvesnek születnek, ám míg felnőnek, sok hatás éri őket, nem is mindig előnyös, ez ronthatja el őket. Nincsenek rossz vagy jó szokások, ételek, kultúrák és vallások. Az utazás előtt voltak előítéleteim bizonyos vallással, kultúrával vagy népcsoporttal szemben. Most már nincsenek. Megtanultam elfogadni az embereket úgy, ahogy ők élnek. Nincs rossz, vagy jó élet, csak másfajta élet van. Mások vagyunk, ilyen egyszerű.

Kiszámoltam, meddig és mennyit kell dolgoznunk, hogy letudjuk adósságunkat. Mikor édesapám megtudta az összeget, először ismét pálcát tört értelmi képességeim felett. Ám a hátunk mögött büszkén emlegeti fiát és menyét, akik bejárták a világot! Az adósságot boldogan törlesztjük, hiszen minden visszaadott forinthoz ma is kedves emlékek kötődnek. Nagyot hibáztunk volna, ha Kínából hazarepülünk.

Egy érdekességre lettünk figyelmesek már a Hősök terén, a sajtótájékoztatón. Sokan kérdezték tőlünk: „Mennyibe került?” Érdekes, ezt a világ 40 országában soha, senki nem kérdezte meg. Ismerve anyagias kultúránkat, válaszunk a következő volt: „Öt év megtakarításai és egy év kemény szervezés.” Volt, aki nem értette ezt a választ és egy számot akart hallani. Egy idő után taktikát változtattunk, mikor valaki a mennyiről kérdezett, megkértem, tippeljen. Ő mondott egy számot, én pedig azt mondtam: „Annyi.”

Mióta hazaértünk, nehezünkre esik hosszabb ideig – akár egy órát is – egy helyben ülni. Nekem nehéz volt újra megszokni a zárt cipőt annyi szandálos nap után, gyakran zokniban (és öltöny-nyakkendőben), cipőmet lerúgva flangáltam cégünk irodájában. Gyakran ácsorgunk utazási irodák előtt a repülőjegyeket bámulva. Nem is az árat, hanem a távoli városneveket. Ha voltunk ott, akkor azért, ha nem, akkor azért. Hazatértünk, de az életünk már nem lesz a régi és ezt egyáltalán nem bánjuk. Nincs olyan nap, hogy ne kapnánk érdeklődő leveleket, kérdéseket és gratulációt. Számos élménybeszámolót és vetítést tartottunk már és tartunk mindenkinek, aki hív minket. Ám a kaland igazi, és méltó lezárása ez a könyv, amire nagyon büszkék vagyunk, hiszen saját erőnkből készült, mindenféle külső támogatás híján. Reméljük, Te is élvezettel olvastad.

Ha most megkérdezné valaki, hogy holnap újra nekivágnánk-e, a válaszon egy másodpercet sem kellene gondolkodnunk: igen, igen és harmadszor is igen!

A kör tehát bezárult. A kaland hivatalosan véget ért. Vagy mégsem?

Utójáték(ok)

2000. szeptember 19. Budapest, Nyugati pályaudvar

Eszter lesi a prágai expresszről lekászálódó utasokat. Két barátunkat várja, akik – ha már Európában járnak – meglátogatnak bennünket is. A korukat meghazudtoló frissességgel ugranak le a vonat lépcsőjéről és széles mosoly társaságában ölelik keblükre Esztert. Christie és Hank Flum a kaliforniai Petalumából.

Christie és Hank boldog nyugdíjasok, akik nem tudnak egy helyben megülni, akárcsak mi. Évente átrepülnek Európába és ezúttal Magyarországot is beillesztették útitervükbe, „hiszen itt vagytok ti”, mondták ők. A fiatalos nyugdíjasok bejárták velünk Somogyországot, megmászták a Visegrádi Fellegvár romjait és beleszerettek a magyar konyha remekműveibe. Christie addig unszolta édesanyámat, míg ő nem adott neki „valódi” paprikamagot. Reméljük, azóta már kihajtott a kertjükben. A szennai falunap forgatagába is belekóstoltak, Christie egy ló hátán, Hank pedig egy csikósostort pattogtatva. Ám ismét el kellett válnunk, hiszen minden szünidőnek vége szakad egyszer. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan újra látjuk egymást. Valahol a Nagyvilágban.

2000. december 19. Erzsébet-tér, Nemzetközi Autóbusz-pályaudvar

Befutott a barcelonai járat. Egy kedves barátot hozott, aki most tapasztalja meg a sapkát, sálat, kesztyűt és a télikabátot. Ahonnan ő jött, ott ezekre a ruhákra nincs szükség. Az örök-mosolygós Carment, Guatemala szülöttét ölelem magamhoz, sapkában alig ismertem fel. Egy kétéves posztgraduális képzésre jött spanyol ajkú barátnőnk Spanyolországba. Mikor kiderült, hogy nem tud hazautazni karácsonyra, kézenfekvő volt neki küldött levelünk tartalma: „Csak egy nap busszal, gyerünk, kalandra fel, töltsük együtt az ünnepeket!” Neki ezt nem kellett kétszer írni. Igaz zsibbadtan, de Ő állt ott előttem.

Carmen kivette a részét a karácsonyi családlátogatásokból és eközben velünk együtt ő is legalább két kilót hízott. Bejártuk a Dunántúlt és Budapest szép részeit, s közben felemlegettük Tikalt, Antiguát, a színes papagájokat és Carmen kedves családját, akik ápoltak bennünket Guatemala City-ben. A latin temperamentum folyton kibújt Carmenből, szinte minden este „party”, azaz buli volt a kötelező program munka után. Az Újévet is itt köszöntötte. Az elválás ekkor sem ment könnyen, kitűztük a következő randevút: Ha megyünk Marokkóba, majd beugrunk hozzá!

2001. február 15. Eastleigh, Anglia

Egykori, vörös hajú iskolatársam barátnője, Ali vár reánk a vasútállomáson. Eszter két napja lett 25 éves, immár hatodszorra. Mike később csatlakozott hozzánk. Személyesen is megköszöntem neki a kölcsönt és egy igazi angol kocsmában ünnepeltük Eszter születésnapját.

2001. április Houston, USA

Tina és Jason elhatározták, hogy ők is felkerekednek és nyakukba veszik a világot. Már régóta tervezték, ám most bele is vágnak „Ti adtátok meg a végső lökést”, írták. Jövő tavasszal, reméljük, ők is beleírnak majd a Handó-Lak vendégkönyvébe.

Humood, az ománi vámos fiú, aki megmutatta nekünk az óriás teknősöket, 2001 júliusára jelentkezettbe, Maurício, riói vendéglátónk új feleségével 2001 őszére. Rick, az ausztrál farmról egy szívműtéten esett át, Thérése, a felesége mégis azt írta, „Jövőre megyünk!”. Küldtünk nekik két magyar pólót. Reméljük sosem ér véget az utazás…

Külön köszönet illeti Dr. Gyenesei Istvánt, a Somogy Megyei Megyegyűlés elnökét, Dr. Farkas Ferencet, a Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karának dékánját támogatásukért. Továbbá Dr. Kassay Árpádot, aki – amellett, hogy örökké elégedetlen volt szerkesztési munkánkkal – nagyon sokat segített könyvünk esztétikai formázásában és kitartóan oktatott mindkettőnket.

Köszönettel tartozunk

Szüleinknek

akik a legtöbbet aggódtak értünk és drukkoltak nekünk. Nekik írtuk a legtöbb e-mailt. Édesanyáink segítettek mindabban, amire másnak nem jutott ideje. János édesapja pedig gondoskodott arról, hogy a bankszámlánkon mindig legyen tartalék.

Nemes Krisztinának,

aki ismerte hazai életünk szinte minden részletét, kezelte bankszámláinkat, küldte a faxokat, hívta az éppen aktuális nagykövetségeket és törődött vállalkozásunk irányításával. Ismét megbizonyosodtunk arról, hogy az igazi barátságnak a távolság nem szabhat korlátokat!

Öhler Józsefnek és feleségének, Juditnak,

aki mesterien építette meg az autónkat úgy, hogy az kiállta a 4 világrész legrosszabb útjait is maximális komfortot nyújtva számunkra. Józsi a szívét és lelkét adta bele vállalkozásunk előkészítésébe. Az ötletei, technikai megoldásai párját ritkítják világviszonylatban is! Juditban,. az első látásra törékeny asszonyban egy (vagy inkább kettő) oroszlán veszett el. A kezdetektől fogva adta ötleteit és gondolatait a vállalkozásunkhoz.

CséCsének,

aki Dr. Csillei Csaba aneszt-intenzíves orvos fedőneve. Ő János egykori osztálytársa volt és hosszú ideje jó barátunk. Őt hívtuk, ha magas lázunk volt Guatemalában, vagy kezelhetetlen hasmenésünk Indiában. Ő is segített abban, hogy bankszámlánknak mindig pozitív egyenlege legyen.

Velich Jánosnak,

akinek emblémánkat, pólóinkat, molinóinkat és autónk matricáit köszönhetjük. Egy igazi önzetlen barát.

Balogh Juditnak,

aki Kriszti mellett a második számú „helytartónk” volt. Nem tudtunk tőle olyan szemtelent kérni, hogy ne teljesítette volna.

Mike Crowley-nak,

aki János egykori londoni iskolatársa volt és hitellel támogatta utunkat.

A 4x4 Magazinnak,

aki lehetőséget adott, hogy az interneten számoljunk be kalandjainkról, sok kedves ismerős számára könnyen hozzáférhetővé téve a naplórészleteket.

Fecsinek,

aki a www.hando.hu honlapot eredetileg megalkotta,

A Copy Generalnak és a Printself nyomdának,

aki segített abban, hogy ezt a könyvet a kezében tarthassa az Olvasó,

A DoubleDecker Kft-nek,

aki segít PR kapcsolataink ápolásában,

A Toyota Motor Hunagy Kft-nek,

aki néhány pótalkatrésszel és két szervizzel támogatta utunkat, azt továbbra is sajnáljuk – vagy inkább nem értjük – hogy az USA-ban garanciális időben történt meghibásodás javítását miért nem térítették meg,

A Tengerszem Sport Kft-nek,

aki kempingfelszerelések kedvezményes vásárlási lehetőségével segített.

Köszönetet mondani barátainknak szerte a világon:

Leidinger Pistinek és családjának, aki pomázi házunkra felügyelt,
Julie Darnbrough-nak, a P&O Nedlloyd londoni munkatársának, aki segített autónk hajóztatásában,
Kiss Zoltánnak, aki utolsó magyarországi szálláshelyünket biztosította Mosonmagyaróváron,
Kathie J. Lengelnek, aki gondoskodott londoni szállásunkról és a reptérre vezető taxiról,
Alison Smartnak, Mike Crowley-nak, Doris Smartnak és Martin Crowley-nak, akik befogadtak minket dél-anglilai tartózkodásunk ideje alatt,
Orehovszky Nórának és Pranay Dutia-nak, akik gondoskodtak New York-i szállásunkról,
a Stranszky családnak, akik megengedték, hogy torontoi házuk lakói legyünk,
A mentori, Ohio, USA, szerviz dolgozóinak, akik, miután megtudták milyen kalandokba kezdtünk, ingyen szervizelték autónkat,
Nancy és Roger Buckmannak, a Handó család régi barátainak, akik chicagoi tartózkodásunkat tették felejthetelenné,
Gódor Péternek, aki Vancouverben gondoskodott szálláshelyünkről, egy röpke izlandi ismeretség után,
Mike McDougallnak, régi jó barátunknak, aki portlandi pihenőnkön adott otthont fejünk fölé
Christie és Hank Flumnak, akik San Francisco melletti házukban láttak minket vendégül 3 órai ismeretséget követően,
Tina és Jason Woodnak (Tina a Buckmanok lánya), akik houstoni pihenőnkön láttak minket vendégül
Valentovics Jánosnak és családjának, akik Mexikóvárosban ismeretlenül is befogadtak bennünket,
Carmen Alvaradonak és családjának, aki Guatemala Cityben gondoskodott rólunk és ápolt influenzánkból
Isis Tigertnek, aki önzetlenül segített a panamai behajózásunk ügyintézésében
Itzelnek, aki panamai költségeink alacsonyan tartása érdekében minden követ megmozgatott,
Walter Luna-nak, aki ismeretlenül gondoskodott ecuadori szállásunkról és segített autónk visszaszerzésében és összeismertetett nagyszerű családjával,
Michaelnek, Walter barátjának, aki tetőt adott fejünk fölé Ecuadorban,
Juan Sancheznek, aki önzetlenül segített autónk visszaszerzésében Ecuadorban,
Williamnek és Lorenanak, aki befogadtak bennünket házukba Ecuadorban,
A Toyosa SA bolíviai képviselőinek, akik - miután megismerték utazásunk részleteit - ingyenes szervizt biztosítottak,
Maurício Monteironak, János egykori londoni iskolatársának, aki San Pauloban volt házigazdánk,
Silvananak és Chris-nek (Mauricío testvére és sógora), akik ubatubai házukba fogadtak be,
Balogh Ferencnek és családjának, akik buenos aires-i pihenőnk kéretlen házigazdái voltak,
Wolfgangnak, aki Santiagoban adott fedelet a fejünk fölé,
Tóth Tamásnak és Dudás Mihálynak, akik a santiagoi hosszú pihenőnk alatt gondoskodtak szálláshelyünkről,
Pekár Zoltánnak, aki Aucklandben vett a párfogásába minket,
Ken és Fióna Woodnak, akik ismeretlenül befogadtak minket házukba és megmutatták nekünk a delfineket (köszönet Hamish-nek, a fiuknak ezért, akivel a Húsvét-szigeten talállkoztunk)
Juliana Slacknek, János londoni iskolatársának, aki Sydney-ben családtaggá fogadott bennünket,
Rick and Therese Bendernek, akik farmjukat hagyták ránk 10 napra Ausztráliában,
Fionának és Timnek, akik Melbourne melletti házukban láttak vendégül,
Mike Breennek, a Toyota Austrália PR igazgatójának, aki egy átfogó szervizt ajándékozott nekünk egyetlen e-mailes megkeresésünkre,
Czibere Csabának, aki Kuala Lumpurban vigyázott az otthagyott csomagjainkra
Bárczy Zsoltnak, aki Guanghzouban (Kanton) fogadott be bennünket lakásába
Balogh Attilának, aki úgy hagyta ránk shanghai-i lakását, hogy azelőtt sosem találkoztunk,
Nagy Gábornak, aki shanghai-i tartózkodásunkat színesítette,
Ortutay L. Gyulának, aki Pekingben gondoskodott szálláshelyünkről és hagyta ránk a lakását,
Hajba Tamásnak, aki megmutatta a Nagy Falat,
Hamoudh Al-Hashimnak, aki pillanatok alatt elintézte az autónk vámkezelését Ománban és gondoskodott egy fantasztikus hétvégéről,
Sugathannak, aki az ománi Toyotánál ajándékozott nekünk egy ingyenes szervizt és vendégül látott minket Muscatban,
C. Fernandeznek, aki segített nekünk kimászni a szaúdiak teremtette slamasztikából,
A Magyarországon végzett Jordánok Egyesületének, aki meghívott bennünket egy nagyszerű összejövetelre
Suha Györgynek, aki segített a sajtótájékoztató megszervezésében
És a többieknek, akiket nem felejtünk el soha…

Külön köszönet illeti Dr. Gyenesei Istvánt, a Somogy Megyei Megyegyűlés elnökét, Dr. Farkas Ferencet, a Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karának dékánját támogatásukért. Továbbá Dr. Kassay Árpádot, a Printself nyomda vezetőjét aki – amellett, hogy örökké elégedetlen volt szerkesztési munkánkkal – nagyon sokat segített könyvünk esztétikai formázásában és kitartóan oktatott mindkettőnket a nyomdai tudományokból.

2001.május 15.

Vissza a blog oldalra

Legutóbbi bejegyzések

Minden bejegyzés